2016. április 2., szombat

Kárhozottak - A démon csókja 3. Mennyország

Két hét elteltével Sabathiel mindent megtudott a lányról, amit meg lehetett. Bár ő maga megtartotta a titkát, és úgy tűnt, Dalidah sem jött rá, hogy angyal, Sab előtt nem maradt rejtve a lány démoni mivolta. Ezt persze egyszer sem hozta fel a lány előtt, hiszen akkor egyből lebukott volna, hogy miért érzékeli. Most is épp a karjaiban tartotta, egy csodálatos együtt töltött, első éjszaka után. Vele lenni… jobb volt, mint minden angyali képessége együttvéve. Bármit megadott volna azért, hogy örökre együtt legyenek, és úgy tűnt, Dalidah is hasonló érzelmeket táplál iránta.
Édesen hozzádörgölőzött a férfi meztelen mellkasához, szőke haja lágyan terült el a puha avaron. Mivel Sabnak nem volt háza, ahol lakhatott volna és Dalidah sem hívta meg egyszer sem magához – érthető okokból –, így kénytelenek voltak az erdőben menedéket és helyet keresni találkáiknak. Bár Sab úgy vette észre, ez a lányt cseppet sem zavarja, nagyon is jól érezte magát a fák és bokrok takarásában. Otthonosan mozgott a gyökerekkel átszőtt talajon, vidáman ugrált egyik kidőlt fatörzsről a másikra és dalversenyre kelt a madarakkal.
Az angyal úgy érezte, egész hátralévő életében el tudná nézni. És fogja is – határozta el hirtelen. Felült, mire a lány csalódottan felnyögött, ahogy kicsúszott alóla.
– Dalidah, szeretnék valamit mondani!
– Ha nem azt, hogy azonnal visszajössz, nem érdekel! – A lány dacosan fonta össze a karjait maga előtt, mire az angyal felnevetett.
– Visszamegyek, ha meghallgatsz.
Dalidah megadóan forgatta a szemeit, mire Sab belekezdett.
– Szeretném, ha együtt maradnánk.
– Én is – mosolyodott el a lány, de az angyal tudta, hogy nem érti. Nem úgy érti…
– Igen, de tudod. Együtt. Örökre – hevesen gesztikulált, de Dalidah kérdőn nézett rá. A fenébe, most mondja ki?
– Nézd, tudom, hogy hogy érted, de én komolyabban értem. Ne kerülgessük egymást, hanem… ó, oké! Tudom, hogy mi vagy.
Dalidah erre felült és maga elé vette a felsőjét. Értetlenül rázta meg a fejét.
– Nem egészen értem, mire gondolsz…
– Dehogynem! Tényleg szükséges kimondanom? – Sabnak nagyon nehezen jött a nyelvére a démon szó, a legkevésbé sem akarta kiejteni.
– Legyél olyan kedves, mert tényleg nem értelek. Mi ütött beléd?
– Dalidah, tudom, hogy honnan származol. Nem vagy evilági, de én sem. Sajnálom, hogy hazudtam, de féltem, hogy mit szólsz, ha kiderül. – Sabathiel felsóhajtott, Dalidah azonban még mindig rázta a fejét.
– Nézd, én tényleg nem tudom, mire gondolsz…
– Démon vagy! – bökte ki Sab, mire a lány hátrahőkölt. Kiderült a titka, amit mindennél jobban el akart rejteni a férfi elől. De mégis hogy jött rá?!
– Honnan… honnan vettél ekkora… - próbálkozott kimagyarázni magát, de Sab megállította.
– Érzem. Megéreztelek. Először nem tudtam hova tenni, de végül rájöttem.
– Éreztél? – ütközött meg a lány. ­– Hogyhogy éreztél?
– Nem voltam őszinte, mint mondtam. – Sabathiel lehunyta a szemeit, majd egy villanás kíséretében megjelentek a hófehér szárnyai. Dalidah kis híján felsikított a döbbenettől.
Felugrott és magára kapkodta a ruháit, közben átkozta a férfit.
– Angyal vagy! Egy istenverte angyal! Mégis mit képzeltél magadról?!
– Várj, ne menj el – ragadta meg a karját Sab, de a lány lendületből visszafordult és arcon ütötte.
– Utolsó szemét! – ordította, majd határozott léptekkel elindult az erdő belseje felé. Sab követte, bár valami a lelke mélyén azt súgta, rossz ötlet.
Mikor végre elérte a lányt, az egy dombocska előtt állt, amibe egy üreget vájtak. Néhány ág elé volt ugyan húzva, de bárki könnyedén megláthatta, aki erre járt. Bár igaz, ami igaz, elég mélyen voltak már az erdőben.
– Dalidah, sajnálom! Őszintén, én… mi ez a hely? – akadt meg hirtelen a mondandójában, amikor egy félelmetes energiahullám végigsöpört rajta. Döbbenten pislogott az üreg felé és egy lépést hátrált. Majd még egyet.
– Hiba volt idejönnöd. Hiba volt hazudnod. De a legnagyobb hiba, amit elkövettél, hogy magadra haragítottál egy démont...
Dalidah elmosolyodott és Sab egy pillanatig rá sem ismert. A szemfoga megnőtt, a haja az arca körül lebegett, noha nem fújt a szél, a hatalmas, gyönyörű barna szeme pedig pokoli vörösséggel ragyogott.
Sab ismét megtántorodott és megrázta a fejét.
– Nem, nekem el kell tűnnöm innen…
Sabathiel sarkon fordult volna, de egy láthatatlan kötelék tekeredett a testére és a lábaira és képtelen volt megmoccanni.
Mintegy végszóra, mikor elterült a földön, egy csapat démon jelent meg körülötte. Idegen nyelven beszéltek egymáshoz, az angyal sosem vágyott rá, hogy megértse a pokolbéliek nyelvét. Nos, egészen mostanáig…
Egy idősebb férfi lépett Dalidah elé és dühösen gesztikulált, a lány visszaválaszolt és bekövetkezett, amitől Sabathiel tartott. Hirtelen felé fordultak, Dalidah pedig rámutatott. A férfi megindult felé, az angyal pedig, bármilyen hasztalannak is tűnt, de megpróbált arrébb kúszni a földön.
A démon belerúgott a lábába, és mellé köpött a földre.
– Koszos korcs! Majd én megtanítom neked, hogy illik bánni egy démonnal!
Sabathielt elfogta a rettegés. Mégis mit mondhatott neki a lány?!
– Nem bántottam Dalidah-t, esküszöm!
– Hazudik! – vágott vissza a lány, mire a férfi felé fordult és arcon ütötte. Sab összerezzent, és az eddigiek ellenére minden erejével azon volt, hogy felkeljen és megvédje a lányt.
– De apa… - nyögte Dalidah az arcára szorított kézzel, mire az angyal abbahagyta a kapálózást. Ez a fickó az apja?
A démon rá sem hederített, inkább a többiek felé fordult.
– Hozzátok! – Azzal megragadták a megkötözött angyalt, aki felordított tehetetlen dühében. Már átlépték a Pokol kapuját, amikor egy határozott hang dörrent a hátuk mögött.
– Engedjétek el az angyalt!
Sabathiel megkönnyebbülve nézett Michaelre, aki egész felmentő sereget hozott érte. A démonvezér azonban nem úgy tűnt, mint aki megijed egy csapat égitől.
Sab jól tippelt, a férfi csak felnevetett.
– Már átlépte a határt. Plusz meggyalázta a lányomat! Jogom van a büntetéshez!
– Forcas, engedd el őt, vagy a Mindenható Atyánkra esküszöm, lemegyek érte, és te is tudod, hogy abból semmi jó nem sülhet ki! – Michael kemény, határozott arckifejezése gondolkodóba ejtette a démont.
– És mi lesz a becsületemmel? A lányoméval?
Az arkangyal végre Sabathielre nézett. A barna hajú angyal igyekezett bocsánatkérő arcot vágni, de ez nem lágyította meg Michaelt.
– A büntetése nem marad el, erről kezeskedem. Most engedjétek el!
  Forcas egy ideig fontolgatta a lehetőségeit, de kénytelen volt belátni, Michaelnek igaza van. Egy arkangyal a Pokolban nem jó párosítás. Démonnyelven utasított az embereit, akik egy hatalmas lökéssel kitaszították Sabathielt a bejáraton. Az angyal egyenesen Dalidah lábai elé zuhant és felpislogott rá.
A lány könnyes szemmel nézett le Sabathielre, akinek apró darabokra tört a szíve. Sosem hitte volna, hogy a lány képes ilyen aljasságra, nemcsak elárulta, de alaptalanul is megvádolta, kimondva rá a halálos ítéletet. Ha nincs Michael, ő már valószínűleg a Pokol mélyén lehelné ki a lelkét, és miért? Egy démonért, aki elárulta!
Míg Michael leoldotta a köteleit, ő szótlanul figyelte, ahogy a lány eltűnik a Pokol bejáratánál. Sosem lesz képes szeretni. Sosem lesz képes mást szeretni…

Sabathiel felordított, amikor a korbács a húsába mart. Már régóta nem számolta, hányadik ütésnél tartanak, a tollak egyre sűrűsödő záporából következtetett csak, hogy még igen messze a vége. Leandra úgy tűnt, sosem fárad el, az agya pedig rémisztőbbnél rémisztőbb emlékeket tol az arcába. Mintha önmagában a kínzás nem lenne elegendő, újra át kellett élnie Dalidah árulását. Százszor is átgondolta, mit kellett volna másképp csinálnia, mondania, a végén viszont mindig ugyanoda lyukadt ki: bármit is tesz, a köztük feszülő ellentét sosem oldódott volna fel. Előbb-utóbb valamelyikük népe árulóvá tette volna valamelyiküket, hiszen egy angyal-démon szövetségből senki sem nyer, ezt pedig egyik fél sem engedhette.
Újabb ütés csattant a hátán, de ezúttal igyekezett összeszorítani az állkapcsát. Nem fogja megadni a ringyónak azt az örömet, hogy végig üvölteni hallja. Kapott már eleget az évek során, hogy be tudja fogni a száját.
És különben is, Michael akkor jobban megbüntette, mint az összes többi együttvéve. Kibírja. Ki fogja bírni.
Ki kell bírnia…

Dalidah szinte betörte az üveget, de szerencsére Azriel még idejében odaugrott, és elhúzta a tolóajtót. A lány ereje szikrázott körülötte, a lámpák sorra pattantak szét a hatalmas energiatömegtől. Az angyal védelmezőn maga mögé húzta Beth-t, miközben a démon akarva-akaratlanul is tört-zúzott.
– Hova vitték? – szólalt meg végül Dalidah, mikor sikerült némiképp lecsillapodnia. Azriel azonban megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs. Gondolom, fel. És mielőtt elkezdenéd, nem, nem tudok segíteni. Nem léphetek be.
– Tessék? Hogy képzeled, hogy…
– Ácsi, démonhölgyike! Illene előbb anyukával elbeszélgetni, utána pedig a saját lelkiismereteddel. Nem miattunk hurcolták el…
– Ó, igazán? – vágott vissza Dalidah. Majd jó, hogy nem egy angyal fogja kioktatni… - És mégis kit védelmezett, amikor megölte az arkangyalt?
Beth felszisszent, és Azriel sem tudott mást tenni, csak bólintott.
– Ott a pont. De ettől függetlenül ismétlem, nem tudok bejutni a…
– Te lehet, hogy nem! – állította meg a démon az újbóli magyarázkodást. – De a lány igen.
Azriel hevesen megrázta a fejét.
– Nem, kizárt! Megtörtem a vérét, a Kapu már fel fogja ismerni és nem engedné tovább.
– Azért én tennék egy próbát… - mondta sejtelmesen a lány és tett egy lépést Beth felé. Azriel elállta az útját, a kezében pedig megjelenítette a kardját. Csak a biztonság kedvéért.
– Dacolnál velem, angyal? Te sem gondoltad komolyan…
Dalidah kiengedte az erejét, a szoba pedig majd’ felrobbant a hirtelen jött energialökettől. A falak megremegtek, a csillár hangosan csörömpölve szakadt ki a helyéről, az erkélyajtó üvege pedig millió darabra törve robbant szét. Beth felsikított, de Azriel állta a rohamot, noha biztosra vette, a démon visszafogja magát. A francba is, ha így folytatja, az egész kecót tönkrevágja!
– Oké, vágom! Nem vagyunk egy súlycsoport!
A nő elváltozott arccal – félelmetes démonalakot öltve – rávigyorgott.
– Örülök, hogy sikerült felismerned. Most pedig…
Dalidah visszaszívta az erejét, és intett Beth felé.
– Gyerünk, még sok dolgunk van!
Azriel rémülten kapta el a démon karját.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egy bukott angyal, egy démon meg egy félvér egyedül lerohanja a Mennyeket?
– Nem, igazából rád nem számítottam. Mehetünk? Szuper!
Azzal karon ragadta Beth, aki kétségbeesett pillantást vetett Azrielre. Az angyal igyekezett minden hidegvérét megőrizni, de igazán nehéz volt nem meggyilkolni a démont, aki a legjobb barátja örök szerelme volt, miközben a ribanc a saját kedvesét rángatja.
– És mégis mi a terved?
– Bemegyek, kihozom az angyalt és szétrúgom a seggét. Egyedül nekem van jogom hozzá. Aki az utamba áll… nos, fogalmazzunk úgy, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérülései lesznek – vigyorgott a lány magabiztosan, Azriel pedig hirtelen megértette, miért is volt oda érte annyira Sabathiel. Ez a lány kiköpött mása.
– És ha át sem jutsz a Kapun?
– Akkor áttöröm, átásom magam alatta, vagy szimplán átrágom a rácsokat! Értsd már meg, hogy semmi sem állhat az utamba!
Azriel alig bírta ki mosoly nélkül.
– És hol voltál ezer évig? Ha most a Mennyországgal dacolnál, miért vártál több emberöltőnyit, hogy rájöjj az igazságra?
– Ami az lenne, hogy…
– Hogy nem tudtok egymás nélkül élni! Sabathiel csúnyán megfizetett miattad, nem csak egyszer, de most másodszorra is. Anyád kis híján megölte, mostanra pedig valószínűleg azt kívánja, bárcsak halott lenne. Szóval ígérj meg nekem valamit!
Dalidah leplezte a kíváncsiságát, a szívét pedig mérhetetlen szomorúság szakította szét. Tudta, hogy igaza van az angyalnak. Maga sem tudta, miért vagy hogy tudott eddig várni, most pedig ki fog futni az időből. Minden másodperc, amit a várakozással töltenek, Sabathielnek mérhetetlen szenvedést hoz csak. Muszáj kiszabadítania!
– Ígérd meg, hogy sosem téveszted ezután szem elől! Ha nem is maradtok együtt valamilyen oknál fogva – amit én nagyon kétlek, hogy létezik ilyen ok –, akkor is figyelni fogod! Ha pedig megint valami őrültséget csinálna, te fogod megállítani! Világos?
Ennyi? – gondolta magában a lány. De hiszen ezt ígéret nélkül is garantálhatja. Még, hogy ne tévessze szem elől… Rengeteg bepótolnivalójuk van!
– Benne vagyok, angyal. Most pedig, kölcsönvenném a barátnődet.
Azriel megrázta a fejét.
– Nem hagyom, hogy meggondolatlan legyél. Amellett, talán jól jön valaki, aki eligazodik a Mennyekben. Elisabeth, drágám, ugye nem bánod? – fordult a lányhoz az angyal. Beth azonban megrázta a fejét.
– Ugye te sem gondolod komolyan, hogy cserbenhagynám Sabathielt? Ő is eljött értem, én is viszonzom a szívességet.
– Helyes. Akkor induljunk – bólintott Dalidah, majd Azriel felé nyújtotta a kezét.
Igyekeznünk kell. A Mennyországban nem úgy telik az idő, mint itt lent. Itt egy óra legalább tízzel ér fel ott.
Dalidah megremegett. Akkor ez a néhány perc is éveket jelenthet Sabathielnek. Bólintott, majd továbbra is a kinyújtott tenyerét lóbálta. Azriel biccentett.
– Retúrjegy a Mennyekbe. Reméljük, a visszaúton már eggyel többen leszünk.
Megfogta a két lány kezét, majd elteleportálta magukat arra a helyre, ahonnan kétezer éve erőszakkal száműzték.

Leandra letette a korbácsot, némán nézte szörnyű művét. Az előtte elterülő, véres roncs egykor angyal volt. Mostanra sikerült a felismerhetetlenségig kínoznia. Nem volt büszke magára, nem élvezetből okozott fájdalmat a társainak. Egyszerűen ezt a feladatot bízták rá, és ehhez értett a legjobban. Egész létezése során megbüntette az eltévelyedőket, vétkezőket, bűnösöket. Sosem gondolkodott túl sokáig, vajon helyes-e, amit tesz, vagy egyáltalán megérdemli-e az angyal a sorsát. Most sem agyalt rajta. Legalábbis nem kellene. Mégis, a korbácsot nézte, amit az imént rakott le az asztalra, a többi kínzóeszköz mellé. Újra Sabathiel felé fordult. Az angyal megölte egy elöljáróját. Leghatalmasabb vezetőik egyikét. Mindezt miért? Hogy megmentse egy alacsonyabb rendű, ráadásul egy bukott angyal életét. Ostoba.
Közelebb sétált a férfihoz és lehajolt hozzá. Arca egyik fele fel volt dagadva, a szemeit mindössze résnyire tudta csak kinyitni, az alsó ajka felrepedt, az orrából pedig még mindig csöpögött a vér. Igen, jó munkát végzett.
Mondd csak, angyal. Megérte?
Dögölj meg, ribanc! – köpött egyet Sab, pont eltalálva a másik angyal cipőjét. Felnevetett, de rögtön abba is hagyta a tüdejébe szúró fájdalomtól. Minden bizonnyal egy borda…
Felőlem folytathatjuk, de gondoltam, szeretnél szünetet tartani. – vonta meg a vállát Leandra. Igazából azonban tényleg érdekelte a válasz. Megéri kockáztatni a testi épségünket egy másik emberért? Ő a maga részéről nemmel felelne a kérdésre. Sosem ismert senkit, akiért feláldozná magát. És mástól sem várná el. Bár, az ő szakmájában nincs is lehetőség se az ismerkedésre, se az önfeláldozásra.
Akkor meg takarodj. Szívj el egy cigit vagy mit bánom én. Csak rólam szállj le.
Amikor a nő nem mozdult, Sabathiel felsóhajtott.
Muszáj ennyire fafejű angyalnak lenned? Vehetnéd kicsit könnyebben is a dolgokat. Igen, megérte. És ha tehetném, újra megtenném. Tudod miért?
Leandra megrázta a fejét, így Sab folytatta, nem törődve sajgó testével.
Mert ezt teszik az érzelmek. A csodás, emberi érzelmek. Az angyalok nem törődnek semmivel, magukon kívül. Mit gondolsz, miért van annyi bukott és bűnös közöttünk? Mert engedünk az érzelmeknek, de a Mennyek törvényei szerint ez rossz dolog. És inkább vállalom a büntetést, mert megmentettem a legjobb barátomat, minthogy még egy percig is itt kelljen élnem, hidegen, érzelmek nélkül.
Leandra nem szólt semmit. Próbálta megemészteni, amit az angyal mondott. Még adott neki egy korty vizet, mielőtt kiment a teremből.
Nekitámaszkodott a folyosó falának és elgondolkodott a hallottakról. Az ő élete egysíkú, örök körforgás a munka és a pihenés körül. Nincsenek barátai. Nem szokott csevegni céltalanul. Ismeri az őt körülvevő angyalokat és ennyi. Ámbár ezideáig nem is érdekelte a társasági élet. Most valahogy mégis elbizonytalanodott. Sabathiel előtt még nem volt olyan foglya, aki önfeláldozás miatt került volna elé. Mindannyian emberi bűnök miatt lettek megbüntetve, legtöbben kapzsiság, féltékenység, gőgösség miatt. Igaz, Sabathiel elvette egy társa életét, viszont Gabrielről kiderült, hogy lepaktált a démonokkal. Célja a Mennyország bukása volt. Vajon így is büntetést érdemel a gyilkosa? Vagy hősként kell rá tekinteni, mint a Mennyek megmentője?
Leandra észre sem vette, amikor Michael mellé lépett. A férfi megérintette a vállát, mire a nő összerezzent. Az arkangyal gyanakvóan méregette.
Minden rendben, Leandra?
Persze. Ellenőrizni jöttél? – vágott vissza a nő, egy fokkal durvábban, mint szerette volna.
Nem, szó sincs róla. Biztos minden rendben? Különös a viselkedésed…
Nincs semmi baj a viselkedésemmel! – csattant fel Leandra, majd dühösen elviharzott az arkangyal mellett. Düh?! Még sosem voltam dühös. Tényleg valami nincs rendben…

Michael döbbenten nézett az angyal után. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy utána megy, de elhessegette a buta ötletet. Nincs kedve senkit pátyolgatni. Benyitott a terembe, ahol Sabathiel várt a további büntetésre. Már így is csupa vér és korbácsütés volt, a fekete tollak beborítottak körülötte mindent. A fal előtt térdelt, két keze oldalra volt feszítve és a falban lévő kapcsokhoz volt bilincselve. Már nem bírta tartani magát, a feje szinte a padlóig lógott. Michaelt egy pillanatra elfogta a szánalom. Rögtön utána eszébe jutott, miért is kárhoztatta erre a sorsra.
Hogy bírod? – kérdezte végül. Kihúzott egy széket és az angyal mellé telepedett. Sabathiel nagy nehezen megemelte a fejét és kacsintott.
A kiscsaj egy vadmacska. Elment kifújni magát a következő menet előtt.
Nos, van, ami nem változik. Michael majdnem elnevette magát. Majdnem.
Sajnálom. Tudom, hogy nem ezt érdemled…
Ne! Ezt inkább hagyjuk. A te számlára írható, hogy most itt vagyok, szóval inkább tartsd meg magadnak a szánalmadat! – vágott közbe Sabathiel az arkangyal bocsánatkérésébe. Michael tudta, hogy a férfinak igaza van, mégis ki kellett mondania.
Gabrielre valószínűleg ugyanaz a sors várt, mint amit tőled kapott.
És minden bizonnyal a kis pitbullod lett volna a hóhér. Nagyon érti a dolgát. – vett egy fájdalmas levegőt Sabathiel.
Igen, a legjobb. Bár, aggódom érte. Ideje szabadságra mennie. És barátom… neked is!
A bilincsek kioldódtak Sab csuklója körül, ő pedig nagyon nyekkenve ért padlót. Elkínzott pillantással nézett fel az arkangyalra.
Ez valami vicc?
Úgy nézek ki, mint aki szokott viccelni? Tudom, hogy nem voltam igazságos. De angyal nem élhet haraggal a szívében. Megbocsájtok. Tudom, hogy abban a helyzetben a legjobbat cselekedted. – Michael intett a kezével, és Sab sérülései egy szempillantás alatt eltűntek. Az angyal felült és nekitámaszkodott a falnak.
Hű, hát… köszi. Azt hiszem.
A száműzetésed viszont továbbra is érvényes. Nem térhetsz vissza a…
Michael nem tudta befejezni a mondatot, mert egy hatalmas robbanás rázta meg az egész Mennyországot. Összenéztek Sabathiellel, egyre gondoltak, és mindketten a hang irányába rohantak. Valaki áttörte a Kaput!


Azriel a két lánnyal együtt a Mennyország Kapuja előtt bukkant elő. A démonnőt és saját magát rögtön láthatatlanná tette, egyedül Beth volt látható a Kaput őrző angyalok előtt.
Most kopogjak, vagy mi? – suttogta a lány. Hátrafordult, amikor azonban senkit nem látott maga mögött, bepánikolt.
Hahó? – próbálkozott erőtlenül, majd újból a Kapu felé fordult. – Remek. Angyalok, démonok. Egyikre sem lehet számítani. – Elnézést, van itt valaki? – kérdezte hangosabban, mire egy marcona külsejű pasas bukkant elő mellette a semmiből.
Ijedtében ugrott egyet és igyekezett nem felsikkantani.
Mit keresel itt? – dörgött felé mély hangon a férfi.
Én… én csak… Nem tudom, mi történt. Az egyik pillanatban még az erkélyen álltam, most meg…
Az őr tekintete ellágyult. Lassan közelebb lépett a lányhoz és szelídebb hangon folytatta.
Kedves gyermekem, azt hiszem, beszélnünk kell valamiről…

El fogja szúrni! – szólalt meg kicsit távolabb tőlük, még mindig láthatatlanságba burkolózva Dalidah. Azriel oldalba vágta, amikor valami történt. Az angyal nem tudta volna megmondani, egyszerűen rossz érzés fogta el.
A Kaput őrző angyal is megérezhetett valamit, mert hirtelen elhallgatott és maga mögé utasította Beth-t. Azriel már épp indult volna, hogy kettejük közé álljon, mikor Dalidah elkapta a karját.
Úristen… – lehelte a lány. Az angyal csodálkozva nézett rá egy fél pillanatig, majd arra fordult, amerre a démon bámult. Ekkor látta meg: egy több száz fős démonsereg menetelt a Kapu felé, élükön egy vékony, magas férfival.
A mocskos rohadék… - Dalidah végre megtalálta a hangját, és a düh csak úgy kavargott körülötte.
Azonban nem sok idejük volt, a démonhorda már elérte a Kaput. Az őrző angyal megragadta Beth-t és a Kapun túlra teleportálta magukat. Azriel felüvöltött, de a hangját elnyomta a Kapura záporozó tűzgolyók csattanása.
A Kapu nem fogja sokáig kibírni! – próbálta túlordítani a hangzavart, nem sok sikerrel. Dalidah bólintott.
Főleg, hogy a barátnőd a Kapukon belül van. Úgy tűnik, ha nem is töri szét a védelmet, azért gyengíti az erejét.
Igen, ez Azrielnek is eszébe jutott. Még mindig a láthatatlanság védelme alatt igyekeztek közelebb lopakodni a bejárathoz. Óvatosan átsurrantak a támadó démonok között, kerülgetve a tűzlabdákat. Az angyal elborzadva figyelte őket, de úgy tűnt, a démonnőt lenyűgözi a látvány. Dorgálón megütötte a vállát, mire a lány ráöltötte a nyelvét. Azriel megrázta a fejét és intett, hogy induljanak tovább. Mire elérték a Kaput, a démonok áttörték a védelmet és egyre csak özönlöttek befelé. Az angyal megragadta a kardját és amennyit tudott, lekaszabolt a támadók közül. Dalidah félrehúzódott, de az angyal rákiáltott.
Szerinted, ha bent megtalálják Sabathielt, kivételt tesznek vele?
Dalidah hirtelen megvilágosodott, és támadásba lendült. Azriel a harc során már nem tudta fenntartani az álcázó bűbájt, így mindketten láthatóvá váltak. Az angyalok is elősereglettek, ekkor ádáz csata kezdődött, aminek a tétje maga a Mennyország.
Daliha eldobott egy tűzgolyót, megpördült, hogy a következő pillanatban egy kardot jelenítsen meg a kezében. Meglendítette és miközben lecsapott, a másik kezével újabb energianyalábot küldött a démonsereg kellős közepébe. Tekintetével Azrielt kereste, aki maga is ádázul harcolt a pokolbeliekkel. Ütött és vágott, rúgott és szúrt. Lenyűgözően festett, de a nyomába sem ért…
    Sabathiel! – sikította a lány, amikor megpillantotta felé rohanni Michael társaságában. Az arkangyal elszörnyedve pillantott körbe, de őt nem érdekelte más, csak hogy Sabathiel elérjen hozzá. Eldobta a kardját és ő is rohanni kezdett, míg végül összeértek. Az angyal magához ölelte, ő pedig boldogan simult a karjaiba. Az elmúlt ezerháromszáz év alatt mindvégig erre vágyott, csak túlságosan gyáva volt, hogy beismerje. De most itt voltak egymásnak és csak ez számított. Körülöttük halálhörgés, csatazaj és harci kiáltások harsogtak, de egyiküket sem érdekelte. Amikor egy démon úgy döntött, hogy őket veszi célba, Sabathiel megpördült, hogy a csapás őt érje, de a várt ütés elmaradt. Felpillantott és Azriel vigyorgó arca nézett vele szembe.
    Hiányoztam, testvér?
    De még mennyire! – mosolyodott el Sab. Nyomott egy gyors csókot Dalidah ajkaira, majd megjelenítette a saját kardját és Azriel mellé lépett. Egyszerre sújtottak le egy támadó démonra, majd mindketten saját ellenfelet keresett magának.
    Hogyhogy kiszabadultál? – kiáltott Azriel, miközben kivédett egy támadást.
    Michael elengedett. Azt mondta, meggondolta magát. – válaszolt Sab, miközben egy démont egy csapással kettévágott. Azriel elismerően füttyentett. Közben a szeme sarkából látta, hogy Dalidah is elszántan küzdött saját fajtársaival.
A csata hevében észre sem vették, hogy Michael is melléjük ért, kezében aranypengéjű kardja már fekete volt a rászáradt vérre.
Ez így nem megy! – kiáltotta, mire mindkét angyal bólintott. Az arkangyal leengedte a kardját, és Sabathiel felé fordult. – Vidd el a lányt.
Sab bólintott, karon ragadta Dalidah-t és a korábbi kínzókamrájába villantotta magukat.
Azriel ott maradt Michael mellett. Keresztüldöfött egy feléjük rohanó démont, majd az arkangyal felé fordult.
Segíthetek.
Michael válasz helyett biccentett. Michael felemelte a kardját a magasba, hogy minden angyal észrevegye. A magasabb rangúak leengedték a sajátjukat és felkészültek. Azriel beszívta a levegőt és várt. Várt Michael jelére.
Mikor a penge kettészelte a levegőt, minden arra képes angyal kiengedte az erejét. Isteni fényesség töltötte be a levegőt, a démonok pedig igyekeztek fedezékbe húzódni a tisztítófény elől.
Azriel is felhasználta minden erejét, hogy kiűzze a démonokat, amikor pedig a támadás véget ért, nem maradt más, csak hamu a pokolbeliek után.
Nagyot sóhajtott, ahogy elgyengült, közben látta, hogy Michael is a kardjára támaszkodik. Több angyal összeesett, őket a társaik segítették talpra.
Azriel az arkangyalhoz lépett, de az intett neki. Az angyal bólintott és elindult, hogy megkeresse Beth-t és Sabathieléket.
Michael egyedül maradt. Végignézett az ürességen, és térdre rogyott. Majdnem elbukott. Nem sokon múlt, hogy a Mennyország elesett. Mindez azért, mert áruló volt közöttük és ő nem ismerte fel idejében. Gabriel nem érdemelt halált. Annál sokkal többet…
Nem vette észre, mikor Leandra mellé térdelt.
Jól vagy? – Michael ránézett, és csodálkozott, hogy vértől csatakos az arca. Ezek szerint ő is harcolt, sőt, a végső támadásba is besegített. Mindig szép arca most meggyötört és fáradt volt. Az arkangyal szórakozottan félretűrt egy tincset, ami a szemébe lógott, közben bólintott.
Igen, most már igen.


Beth! Beth!
Azriel kiáltozva rohant végig a folyosókon, amikor Sabathielbe botlott.
Azt ne mondd, hogy megint elveszítetted.
Fogd be! Inkább segíts…
A következő pillanatban szélörvény támadt, és vörös lángok csaptak fel a földből. A füstből Dalidah alakja bontakozott ki és vigyorogva lépett Azriel elé.
Na, kit hoztam? – Oldalra lépett, így mindkét angyal észrevette, hogy nem egyedül érkezett. Beth mosolyogva sétált Azrielhez, aki szorosan megölelte.
Soha többé ne tűnj el a szemem elől.
Már bocs, de ki is tűnt el először? – öklözött bele a férfi vállába nevetve a lány.
Jogos. – kontrázott rá Dalidah.
Sabathiel azonban karon fogta és arrébb húzta.
Ebbe inkább ne avatkozzunk bele. – majd elvillantotta magukat Azriel erdei kunyhójába. Egyenesen a hálószobába.
Hm, célzás akart lenni? – mosolygott a lány, amikor meglátta a franciaágyat.
Nem. Vagyis igen. Vagyis… csak egy nyugis helyet akartam. – Sab azt sem tudta, mit beszél. A francba! A kínzása alatti hosszú időben egyfolytában csak Dalidah járt a fejében, most pedig, hogy itt van, meg sem tud szólalni.
Nézd, sajnálom – szólalt meg hirtelen a lány. Sab őszintén megdöbbent. – Tudom, hogy nem kellett volna apámhoz rohannom. És sajnálom, hogy megbüntettek miattam.
Nem volt vészes. – rántotta meg a vállát az angyal.
Akkor is sajnálom – Dalidah közelebb lépett, ujjai beletúrtak a férfi barna hajába. – És, ha nem bánod, ki is engesztelnélek…
Sabathiel nyelt egyet, a következő pillanatban pedig már ruha nélkül feküdt az ágyon. Karjai az ágy fejtámlájához volt kötve egy láthatatlan kötéllel. Dalidah sejtelmes pillantással mérte végig, majd az ő ruhái is semmivé váltak.
Az angyal csípője önkéntelenül megemelkedett, miközben a lány ringó léptekkel közeledett felé.
Remélem, még eszedbe jut néhányszor bocsánatot kérni.





                                                                                                                                 Vége

2015. október 31., szombat

Rémálmok éjszakája



Sophie nem tartotta magát ijedős típusnak. Pislogás nélkül végignézte a legvéresebb horrorokat, egy tarantulát tartott házi kedvencnek és a suliban úgy ismerték, mint a csaj, aki szeánszokat tart és halottakkal beszélget. A maga részéről elégedett volt a pletykákkal, habár tavaly Halloweenkor valóban próbálkozott szellemidézéssel, ami kimerült néhány gyertya meggyújtásával és a padlószőnyeg megperzselésével. Azóta megelégszik annyival, hogy feketében jár, mint minden rendes rocker csaj. Persze a plázabarbik összekeverik a vagányságot a sátánizmussal.
Most azonban, kissé félve pislantott a bejárati ajtó felé, ahonnan harmadszorra hallott kaparászást. Miután megállapította, hogy se nem alszik, se nem hallucinál, éberen ült az ágyban és fülelt. Maga sem tudta miért, hiszen annak örült volna, ha soha többé nem hallja a zajt. Szorosabbra húzta magán a takarót és magában elszidta a szüleit, amiért elmentek valami idióta házibuliba valamelyik idióta ismerősükhöz. A telefonszám a hűtőn volt, de Sophie-nak esze ágában se volt felkelni. És mégis, mit mondana? Hogy megijedt néhány levélzörgéstől? Ugyan már! És különben is, már egy ideje...
Újabb kaparó hang szakította félbe a gondolatmenetét, ám ezúttal meg mert volna esküdni, hogy a házon belül hallotta. Legszívesebben sikított volna, de nem akarta megkockáztatni, hogy az éjjeli látogató felfedezi, hogy ő is a házban tartózkodik. Most először bánta, hogy nem barátkozott igazán senkivel. Ha megtette volna, most egy Halloween bulin iszogathatná a puncsot valami rémes jelmezben, mint a többi korabeli agyalágyult. De nem… Neki itthon kell gubbasztania, megküzdenie a gonosz sötét erőivel, miközben mindenki bulizik. Gondolatban már elképzelte, ahogy egy hatalmas karddal (mert nyilván minden hősnek van kardja) beront Betty partijára és begyűjti az elismeréseket. Persze Betty – a suli jó kislánya, a pompon csapat vezetője és úgy egyébként, a megvalósult amerikai tiniálom – sárgulna az irigységtől, a méregtől és a puncstól.
 Megnyikordult a lépcső. A lány félve húzódott az ágy sarkába, igyekezett gombóccá gyűrni magát és elhessegetett minden hősies gondolatot. Nem is értette, honnan jött, hiszen egy hang nem jön ki a torkán, nemhogy egy kardot szorongatva rárontson a bestiára. Ijedten nézett az ablak felé. Csak két emelet… Meg tudod csinálni! Úgy tűnt, a túlélési ösztöne erősebb volt a félelménél, amikor elkezdett az ablak felé araszolni. Lassan, halkan!
Újabb lépcsőfok nyikordult meg, pedig Sophie olyan közel járt már! Egy karnyújtásnyira volt a párkánytól, amikor kivágódott az ajtó és…
– Van ott valaki? – kérdezte szinte vinnyogó hangon a lány, mikor a kitárt ajtóban nem állt senki. Amikor azonban válasz sem érkezett, felnevetett.
– Oké, kezdek tényleg becsav… - Egy lágy szellő simított végig az arcán, mintha valaki közvetlenül mellette fújta volna ki a levegőt. A szeme elkerekedett, szinte megdermedt a félelemtől. A következő pillanatban mintha mozgást látott volna, ezért odakapta a fejét és ekkor meglátta.
Az ablakban, ami eddig a menekülési útvonalat jelentette, ott ült egy hatalmas árnyék. Karmai belevájtak a párkányba, a szeme sárgán világított, mint odafent a telihold, az agyarairól, amik rémisztő vicsorgás kíséretében meredtek a lányra, valami ragacsos anyag csöpögött. Sophie tudta, mit kell tennie. Sikítania kéne, menekülni, kapálózni és segítségért kiáltania. Felkapni az éjjeli lámpát és menekülés közben a lényhez vágni. Látta már milliószor a filmekben. Le a lépcsőn, ne felfelé, ki az utcára, ne a pincébe. És mégis… csak némán, mozdulatlanul álltak egymással szemben, szinte megbabonázva nézték a másikat. Egy teljes percig tartott a bénultság, aztán megtörtént.
A lény felé mozdult, ő pedig az életben maradás mellett döntött. Elrúgta magát a szörnytől, de a filmekkel ellentétben nem pattant fel azonnal. Hasra vágódott, a teremtmény pedig fölé kerekedett. Érezte a perzselő leheletét az arcán, és bár szorosan becsukta a szemeit, a lény világító tekintete így is égette a bőrét. A test, mely az övének feszült, színtiszta izomból épült fel, az ereje szinte összeroppantotta. Karmai a feje mellett sértették fel a szőnyeget, néhány milliméternyire a nyakától.
Sophie várt. Várta a végső csapást, amit sehogy sem tudott elkerülni. Nincs ereje ellenállni, hiszen a szörny csak játszik vele, azóta, hogy először hallotta a hangját. Bármikor elkaphatta volna, mégis itt van, kiszolgáltatva a fenevadnak. Úgy döntött, miután egy fél pillanat alatt felmérte a helyzetét, hogy akkor sem fog félve, összegömbölyödve meghalni. Kinyitotta hát a szemét, hogy jól megfigyelje a támadóját. Ha van Isten, talán egyszer, egy másik életben más körülmények között is találkoznak, és akkor semmi sem mentheti meg a szőrös seggét!
A szörnyeteg azonban nem mozdult. Sem támadást nem indított, sem visszavonulót nem fújt. Akkor mégis mire vár?
     Volt valami különös a lény tekintetében, ami őrült ötletet vetett fel Sophie-ban.
– Hagyj…­ – suttogta, bár maga sem hitte el, hogy a szörny megérti. Várt néhány másodpercet, majd újra szólt. – Hagyj elmenni.
A teremtmény felmordult és megrázta hatalmas, csupa fog, csupa agyar fejét.
– Kérlek… - könyörgött Sophie, de tudta, hogy nincs értelme. Ekkor kiáltást hallott lentről.
– Sophie, itt vagy, édesem? Sophie!
A szülei! – gondolta rémülten. Csak őket ne! A lény is felkapta a fejét és az ajtó felé vicsorgott. Ám ahelyett, hogy kirontott volna, váratlanul az ablakpárkányra ugrott, felvonyított, majd egy utolsó pillantás kísértetében eltűnt az éjszakában. Semmi nem emlékeztetett rá, hogy itt járt, kivéve a párkányon maradó, négy-négy karomnyomot. Sophie zaklatottan, félig sokkos állapotban bámulta az ablakot, ahol az imént még a legszörnyűbb rémálma nézett vele farkasszemet. Farkas..?
– Jaj, Sophie, minden rendben?! Miért nem válaszoltál? – értek fel közben a szülei a lépcsőn és aggódva ölelték magukhoz a lányt. Még az apja is, aki ciki lepedőben térdelt előtte, szellemnek öltözve. Az anyja bohóc szerelése sem festett jobban, mégis hálás volt nekik. Valószínűleg az életét mentették meg.
– Én… én… Mit kerestek itthon?
– Hallottuk, hogy sorban törtek be az utcában a házakba, feldúlva mindent és aggódtunk érted. Gondoltuk, leellenőrizzük, hogy minden rendben van-e veled, ekkor láttuk meg a nyitott bejárati ajtót… Volt itt valaki, édesem?
Sophie még mindig az ablakot bámulta. A távolban mintha két sárgán izzó szempárt látott volna, de a következő pillanatban már el is tűnt. A szülei segítségével feltápászkodott a földről.
– Jól vagyok. Biztos a szél vágta ki az ajtót… Amikor kinyitottam az ablakot – állt a párkány elé hirtelen. Nem tudta, miért hazudott, bár a szülei valószínűleg nem hinnék el, hogy egy rémmese szereplője fosztogatja a békés kertvárost. Megfordult, hogy újra az éjszakát fürkéssze, amikor az apja közelebb lépett.

– Mi történt veled? – megérintette a lány vállát, mire az összerezzent. Sophie hátrafordult és ekkor vette észre, hogy elszakadt a felsője, a bőrén pedig vékony csíkban folydogál a vér. Ijedten kapott a sebhez. Biztos akkor történt, mikor a lény az ablakhoz ugrott. Felsértette a bőrét. Remegve nézett fel a teliholdra. Egyszerűen tudta, mi következik…