Karácsonyi csoda

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK KELLEMES, BÉKÉS KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK! 

– Vigyázat! Meghoztam a puncsot! – kiáltotta Rori, és egy hatalmas tálcát egyensúlyozva libbent be a hallba. A többi amazon hirtelen abbahagyta a plafonig érő karácsonyfa díszítését, és sikongatva rohanták le a Sámánt, kivéve Titaniát. Ő csak lerakta a kezében lévő üveggömböt és mosolyogva figyelte, ahogy Nicky és Yara rávetik magukat a kupicákra. T azonban a maga részéről befejezte a Sámán által készített italok fogyasztását. Néhány éve ugyanis eggyel – vagy talán hattal – többet ivott meg a kelleténél valami tojáslikőrből és másnap reggel, egy szál melltartóban, az asztal tetején, két mikulásnak öltözött sztriptíz táncossal ébredt. Nem vágyott erre újra, főleg nem egy vámpírokkal tömött házban.

– Ezt szeretem az ünnepekben! – húzta le egy hajtásra Xandra a rózsaszín nedűt, majd jólesően megborzongott, ahogy az ital végigégette a belső szerveit. Rori lepakolta egy szabad asztalra a terhét, és vigyorogva fordult a lányokhoz.

– Na, hogy állunk?

Tempy rögtön magához ragadta a szót, igazi vezéregyéniség lévén.

– A fa nemsokára elkészül, már csak pár dísz van vissza, az ebédlő teljesen kész, a fiúk pedig épp a kinti világítással küzdenek.

– Tényleg, hogy bírtad rávenni őket? – fordult felé Yara, kezében egy pici pohárral. Tempy mosolyogva rákacsintott.

– Ismerem a megfelelő embert.

Az amazonok egyszerre nevettek fel, mindnyájan sejtették, hogy Tempy és Vaylen között több van munkakapcsolatnál, és úgy tűnik, a lány, ha még burkoltan is, de képes felvállalni.

– Titania drágám, te nem iszol velünk? – nézett át a válla felett Rori, mire a lány megindult feléjük.

– Tudod, hogy nem iszom a te kotyvalékodból. Soha többet. Semmikor. Sosem.

– Túl szigorú vagy magadhoz – vigyorgott rá a fehér hajú amazon, és felé bökött egy pohárral. – Majd szólok, hogy mikor hagyd abba.

A lány azonban megrázta a fejét.

– Nem, ki van zárva.

– A te veszteséged, több jut nekünk! – húzta meg a vállát Rori, majd egy könnyed mozdulattal eltüntette a puncsot, az üres pohár pedig nagyot koppant az asztalon.

– Akkor induljon a parti!

Rori megnyomta a lejátszó távirányítóját, a hangszórókból pedig Elvis hangja csendült fel, a karácsonyi albumról. A Sámán felkapott egy girlandot és az ereje segítségével a fa tetején csavarta körbe a levegőben. A többiek egy pillanatig kábultan nézték, aztán ők is folytatták a díszítést.

– Az isten verje meg ezt a nyavalyás ünnepet! – szitkozódott Chloud, miközben egy sor égőt igyekezett a helyére tuszkolni egy instabil létrán. Lent a földön Drew próbálta egyenesben tartani, de az minduntalan kibillent a helyéről, a frászt hozva a tetején egyensúlyozó vámpírra.

– Ne izegj–mozogj, mert a végén kórházban kötünk ki mindketten. Te leesel, engem meg Rori ver agyon, mert nincs kész a dekoráció.

– Az isten verje meg az amazonokat is! Nincs ezeknek családjuk?! Utazzanak haza hozzájuk, minket meg hagyjanak bulizni.

– Akkor Yara is elmenne – szólalt meg lentről Heat. Hát igen, egy jó vezető mindig tudja, hogyan kell ösztönözni a beosztottjait. Chloud is csak beletörődően felsóhajtott.

– Ez igaz.

– Helyes. Akkor, ha megbeszéltük, nyugodtan díszíthetsz tovább.

Chloud morgott még valamit az orra alatt, de Heat már nem hallotta, indult is a többi vámpír felé. Muszáj volt felügyelnie őket, különben elkezdtek lázadozni, mint Chloud.

– Hogy haladtok? – lépett Morrow és Vaylen mellé, akik egy mikulásszánt és a hozzá tartozó rénszarvasokat igyekeztek megvilágítani – egyelőre kevés sikerrel.

– Megszakadt az áramkör, épp azt javítgatjuk – nézett fel Morrow, Vaylen azonban derékig elmerült a szánban.

– Csak az a baj, ó, jóságos vezetőnk, hogy egyikünk sem villanyszerelő – bukkant elő hirtelen, némi vezetékkel a kezében.

– Szentséges ég, ne kezdjétek már ti is! Elég, ha a fiatalokkal kell küzdenem, legalább ti mutassatok példát.

Morrow vigyorogva szalutált, Vaylen pedig összeütötte a csizmája sarkát.

– Igenis, mon Capitaine!

Heat a fejét rázva lépett el tőlük, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és egy hosszú, barna hajú amazon dugta ki a fejét rajta.

Luminita.

A vámpír lélegzete is elakadt egy pillanatra, de tartotta magát. Odasietett hozzá.

– Mi újság?

– Mi lassan végzünk, úgyhogy jó lenne, ha igyekeznétek, hogy időben elkezdődhessen a karácsonyi vacsora.

– Igen, csak akadt egy kis gond a szánnal… - Amint kimondta, mindegy varázsütésre, a szánon felgyúltak a fények, a két vámpír pedig szentségelve ugrott arrébb. Szitkozódva fordultak a Kastély felé, amikor pedig az egyik ablakban megpillantották Rorit és Titaniát, még mérgesebbek lettek. Nos, legalábbis Vaylen. Morrow azonban bárgyún mosolygott és felintegetett nekik. Vaylen oldalba bökte, mire fájós arccal nézett felé.

– Mi van?

– Szánalmas vagy! – morogta Vaylen, de Morrow nem hagyta magát.

– Most azért, mert nem a te nőd segített be? – Vaylen igyekezett visszavágni, de hirtelen kirobbant belőle a nevetés.

– Igen, képzeld, azért!

Morrow felemelte a középső ujját, mire Vaylen a nyelvét öltötte rá. Heat a fejét csóválta a két vámpír gyerekes civódása láttán.

– Néha azt hiszem, inkább vagyok az apjuk, mint a vezetőjük – mondta félhangosan, mire észbekapott, hogy Luminita még mindig mellette áll. – Szóval úgy tűnik, lassan elkészülünk mi is.

– Helyes! – biccentett a lány, de nem mozdult. Heat legszívesebben rákérdezett volna, hogy az ő szobáját nem kell-e feldíszíteni, mondjuk néhány levetett ruhadarabbal, de visszafogta magát. Az amazon nem könnyű eset, és nem most kéne elriasztania.

– Helyes – ismételte magát Luminita, majd nagy sóhaj kíséretében becsukta az ajtót.

– A franc essen belé – hallotta meg Heat újból Chloud szitkozódását, de ezúttal nem ment oda. Csak bámulta a már becsukott tömör faajtót, gondolatban pedig követte a lányt.

Mikor minden egyes fényfüzér, égősor és rénszarvas világított, Rori beterelte a vámpírokat az étkezőbe, ahol már várták őket az amazonok.

Néhány férfi elismerően füttyentett a díszítés láttán, páran azonban morogtak Elvis miatt. Ők kaptak egy-egy jól megérdemelt, rosszalló tekintetet a Sámántól, majd amikor mindenki elfoglalta a helyét – egy amazon, egy vámpír felállásban – az asztalfőn ülő Heat felállt, és megköszörülte a torkát.

– Mivel tudjátok, ma van a szeretet ünnepe, az emberek karácsonya, a vendégeink kérésére mi is felidézzük a hagyományt, mikor is összegyűlik a család, hogy együtt, békében ünnepeljen. Bár a mi családunk kicsit különbözik a hagyományosoktól, mégis van bennünk közös. Minket nem a vér kapcsol össze, hanem a közös ellenség. Nem azért találkoztunk, mert meg akartuk ismerni egymást, hanem a szövetség miatt, ami segít legyőzni Ádám fiait. És mégis, most, hogy végignézek rajtatok, nem látok mást, csak férfiakat és nőket, akik izgatottan várják a vacsorát, az ajándékokat, az ünnepet. Egy napra félretettük a gonosz emlékeket, a veszteségeket, a háborút, egy napra csak arra koncentráltunk, ami fontos: egymásra. Hogy egymásnak örömet okozzunk, például egy fényfüzérrel, egy finom vacsorával, vagy egy feldíszített fával.

Ezért mondok köszönetet, ezért vagyok hálás, amiért itt lehetek köztetek. Barátaim, fivéreim és nővéreim. Emelem a poharam rátok. Nagyszerű emberek, nagyszerű harcosok. Nagyszerű család.

Heat felemelte a pezsgős poharát, mire a többiek is így tettek és egyszerre harsogták.

– A családra!

Épp végszóra, a szolgálók hatalmas tálcákkal léptek be a terembe, az illatok kavalkádja mindenkit megcsapott, és izgatottan fészkelődtek a helyükön.

Heat leült, mellette pedig Rori és – micsoda véletlen – Luminita foglalt helyet. A Sámán rámosolygott és biccentett felé.

– Remek beszéd volt. Ugye, Luminita? – Rori megrúgta a lány lábát az asztal alatt, aki igyekezett nem felkiáltani és bólintott.

– Igen, tényleg az volt.

Heat mosolyogva hajtott fejet.

– Köszönöm. Komolyan is gondoltam. Jó, hogy itt vagytok.

Később, mikor a vacsora véget ért, és következtek a desszertek, a zene is lágyabb dallamokkal vette körbe a népes sereget – időközben leszavazták Elvist –, Luminita a kijárat felé vette az irányt. Már az ajtóban járt, amikor Heat hangját hallotta.

– Várj egy kicsit!

Megtorpant, a férfi pedig lihegve támaszkodott az ajtófélfának, mintha nagyon igyekezett volna, hogy utolérje.

– Mi történt? – A lány ösztönei azonnal akcióba lendültek, szinte biztosra vette, hogy valami baj van.

– Az, hogy ha továbbmentél volna… most nem állnánk a fagyöngy alatt.

Heat olyan pimasz félmosolyra húzta a száját, hogy Luminitát elfogta a kísértés, hogy állon vágja. Micsoda szemtelen alak…

– Bocs, nem hiszek a babonákban…

– Nyuszi! – hergelte Heat, mire a lány hirtelen visszafordult.

– Szóval azt mondod, csókoljalak meg, és legyünk együtt egész hátralevő életünkben?

– Azt mondtad, nem vagy babonás.

Luminita válaszra sem méltatta, elfordult tőle, egyik lába már a levegőben volt, mégsem tette meg a következő lépést.

– Én várok – Heat hanyagul nekidőlt az ajtófélfának, karjait összefonta a mellkasa előtt, amitől bicepsze megfeszült, deltás felsőteste pedig akaratlanul is fogva tartotta a lány pillantását.

Amikor pedig a vámpír úgy vélte, tényleg itt hagyja, letette a lábát a másik mellé. Nem mozdult, csak állt egyenesen. Az ösztön és a józan ész csatázott benne, ki nem állhatta, ha gyávának nevezik, de nem akart engedni a vámpírnak.

A francba az egésszel!

– Szóval, Chloud, felelsz vagy mersz? – vigyorgott teli szájjal a Sámán a vámpírra. A férfi idegesen tekintett körbe, ahogy egyre több amazon vette körül, mind kíváncsian fürkészve őt. Ott volt Xandra, Nicky, Yara és végszóra befutott Tempy is. Nagyot nyelt, és igyekezett leplezni az egyre növekvő kétségbeesését.

– Felelek.

A lányok egy emberként fújoltak rá.

– Ne már, legyél egy kicsit bevállalósabb!

– Gyerünk, vámpír, most mutasd meg!

– Teljesen elrontod a bulit!

Chloud, engedve a kényszernek, rábólintott.

– Oké, oké. Merek.

Mindenki elkezdte bekiabálni a merészebbnél merészebb ötleteket, Chloud pedig eközben a szivárvány minden színében pompázott, de a Sámán leintette az amazonokat.

– Lányok, nyugalom. Én mondhatok neki feladatot, és már ki is találtam. – Amikor rákacsintott az amazonokra, és azok összenevettek, a vámpíron eddig nem tapasztalt félelem lett úrrá.

A francba, talán most még leléphetne. Inkább tartsák gyávának, de legalább minden testrésze a helyén maradna. A fenébe is, még azt is kinézte belőlük, hogy a poén kedvéért kiherélik. Vagy… legyantázzák.

– Oké, azt hiszem, ez mégsem volt túl jó…

– Ne parázz, jó móka lesz! – intette le Rori a vámpírt, aki aggódva pislantott körbe az amazonokon.

– Kinek?

– Ez itt a kérdés, vámpír – veregette meg a Sámán a vállát. – Ez itt a kérdés. Szóval, akkor mersz, nem igaz? A feladatom pedig a következő!

A vámpír lélegzetvisszafojtva várta az ítéletet, és őszintén megdöbbent a választól.

– Igyál a puncsból.

– Tessék? – Nem volt benne biztos, hogy jól értette, és az sem volt teljesen világos, a lányok miért kezdtek nevetni. Hiszen ez semmiség. Maximum be fog rúgni, hát aztán? Volt már részeg. – Ez komoly?

– Igen, húzd le! Egy csepp se maradjon a pohár alján – adott a kezébe Rori egy kupicát. Valahogy túl udvariasnak tűnt az egész. Mindegy – gondolta Chloud, és egy egyszer-élünk-mozdulattal egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát. Egy pillanattal később pedig elsötétült a világ…

Luminita gépies mozdulattal fordult Heat felé, aki érdeklődve figyelte belső tusáját. Hirtelen ellökte magát a faltól, és lassan, kecses léptekkel közeledett a lány felé, mintha nem akarná elijeszteni. Nos, valóban így volt. A férfi tudta, ha most elszúrja, sosem lesz többé esélye az amazonnál. Amikor azonban a lány megnyalta a szája szélét és a rózsaszín nyelvecske végigszánkázott a puha ajkakon, kis híján rávetette magát. Hatalmas akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy lágyan az amazon álla alá nyúljon, és finoman felemelje a fejét épp annyira, hogy ajkaik mindössze néhány milliméternyire legyenek egymástól.

– Mégis beijedtél, vámpír? – suttogta a lány, miközben farkasszemet néztek egymással. A férfi azonban megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem. Csak arra várok, hogy megtedd az utolsó lépést.

– Arra várhatsz, te öntelt… – vágott vissza az amazon, de mondatot nem tudta befejezni, mert a férfi finom ajkai az övére tapadtak. Egy hosszú pillanatig azt is elfelejtette, hol vannak, a karjai automatikusan a másik nyaka köré lendültek és még szorosabban ölelte át. A vámpír felmordult, összekulcsolta a kezeit a lány feneke alatt és felemelte, épp annyira, hogy a kőkemény férfiassága a megfelelő helyre illeszkedjen. Luminita felnyögött, mikor a gyönyör hullámokban tört rá, nyelvét a férfi szájába csúsztatta, ujjai beletúrtak a sűrű tincsek közé. Vad csókcsatájuknak azonban egy diszkrét köhintés vetett véget.

Heat dühös tekintettel fordult a nem kívánt látogató felé, de mikor ráismert, ki is áll előtte, egy fokkal lágyabban pillantott rá, de még így is ingerülten vakkantott.

– Mit akarsz, Morrow? – A vámpír, Titaniával karöltve mindent tudóan elmosolyodott és feléjük bökött.

– Csak annyit, hogy menjetek szobára. Tönkre vágjátok a bulit a pajzán kis közjátékotokkal.

Luminita agyáról ekkor szállt fel a köd, és ráeszmélt, hogy a házban tartózkodó tucatnyi vámpír és amazon mind szem– és fültanúja volt a Heattel folytatott „csatájának”. Fülig vörösödve bontakozott ki a férfi öleléséből, és egy bocsánatfélét motyogva az emelet felé vette az irányt.

Útközben még hallotta, hogy Heat valamit utána kiált, de nem értette, és nem is volt kedve visszafordulni, hogy megtudja.

Chloud igyekezett átevickélni a sűrű ködön, ami hirtelen ellepte az agyát, de mindenfelé vihogó amazonokat látott. Egy pillanatra kitisztult a tudata, körbenézett, de bár ne tette volna!

Egy szál mikulásos alsóban táncolt a hall közepén, kezében egy mikrofonnal, miközben teli torokból énekelte Elvissel kórusban a Jingle bells-t. Megpróbálta eltartani a szájától a mikrofont, de a keze nem engedelmeskedett, mi több, a szája énekre nyílt, ahogy a következő refrén elindult. Teli torokból énekelni kezdett, miközben erotikusnak cseppet sem mondható táncot lejtett a közönségének. A lányok sikongattak, ő pedig hirtelen elfelejtette, hogy miért is kéne mérgesnek lennie. Teljes beleéléssel zengte a jól ismert slágert és boldogan rázta magát.

A szám végén odaszambázott az amazonokhoz, ám mielőtt leült volna, mintha elfújták volna a kábulatot az agyáról. Végignézett magán, és egy pillanat alatt elfutotta a méreg. A Sámánhoz fordult és dühösen rámordult.

– Ez a te műved! Megigéztél!

– Nem, édes. Nem téged. A puncsot. A lányok bírják már, megedződtek, de egy olyan ártatlan szervezet, mint a tiéd… Nos, az kikészült tőle.

– Te átkozott kis…

– Én a helyedben nem fejezném be a mondatot – vágott közbe Yara. – Ez egy kis semmiség volt neki, rutinmunka befolyásolni az akaratodat. Képzeld el, mit tudna tenni veled, ha bedühödne.

Chloud kinyitotta a száját, de becsukta. Talán tényleg igaza van az amazonnak. Letette a mikrofont az asztalra és szénné égve távozott a hallból. Yara azonban utána szólt.

– Ha érdekel, szerintem így is szuper volt a táncod.

Aztán Chloud úgy érezte, megáll a szíve: Yara rámosolygott. Kábultan támolygott fel a lépcsőn. Ez volt élete legrosszabb és egyben legszebb karácsonya.

Morrow idegesen húzta össze magát, amikor Heat ismét felé fordult.

– Muszáj volt? – kérdezte kicsit erőszakosabban, mint szerette volna. Titania azonban közbevágott.

– Igen, muszáj volt. Hidd el, többet ártottál volna neki, ha hagyjuk, hogy esetleg továbbmenjetek. Most pedig eredj utána.

– Hogy mi? – nézett maga elé döbbenten a vámpír, de Titania az emelet felé mutatott.

– Gyerünk! Kettesben több esélyed van, nem fog attól tartani, mit szólnak a többiek. Indulás!

Heat egy gyors puszit nyomott a lány arcára, Morrow rosszalló tekintetének tüzében, aztán már indult is a lépcsők felé.

Az amazon felsóhajtott, mire Morrow maga felé fordította.

– Csak azt ne mondd, hogy élvezted!

– Akkor sem mondom el, ha megkínzol – öltötte rá a nyelvét a lány, mire Morrow felmordult, és a falhoz préselte a testével. T felsikkantott, de a férfi már be is tapasztotta a száját a sajátjával. Mikor vége lett a csóknak, felfelé biccentett.

– Muszáj volt. Fagyöngy alatt állunk.

Titania felnevetett, és újra közel húzta magához a vámpírt.

– Akkor mire vársz még?

Heat épp kopogni készült Luminita ajtaján, amikor az hirtelen kivágódott és szembetalálta magát a lánnyal. Hirtelen megszólalni sem tudott, főleg, miután az amazon szinte rávetette magát és szenvedélyesen megcsókolta.

A vámpír nem sokat teketóriázott, ölbe kapta és már be is lépett vele a sötét szobába, berúgva maga mögött az ajtót. Az ágyig azonban nem jutottak el, a férfi nekidöntötte a falnak és legszívesebben felfalta volna.

– Olyan régóta várok rád… – suttogta két csók között, de a lány megrázta a fejét.

– Elhiheted, én régebb óta várok rád.

A vámpír elkerekedett szemmel húzódott el tőle. Valahogy… olyan más volt. Mintha kicserélték volna.

– Ugye ez nem megint a Sámánotok trükkje? Hallottam az előzőről, Drew még mindig ki van borulva miatta.

– Nem, nincs trükk. Csak én. Ha elfogadsz.

– Mi változott?

Luminita türelmetlenül felnyögött. Végre elhatározza magát, erre a férfi inkább faggatja? Persze nem hibáztatta, hiszen eddig mindig elutasító volt vele. De ahogy a szobája sötétjében, szenteste elgondolkodott, hogy mióta van egyedül, mióta szenved, rádöbbent, hogy nem folytathatja így tovább az életét. Nem, anélkül, hogy meg ne próbálna újra boldog lenni. És valamiért, isten tudja csak, miért, de úgy érezte, a vámpír nélkül ez elképzelhetetlen.

– Én, azt hiszem.

Heat bólintott, egyelőre megelégedett ennyi válasszal is. Újra csókban forrtak össze, de a vámpír hirtelen felnevetett. Az amazon dühösen fújt egyet.

– Most meg mi van?

– Semmi, csak… tudod, ezt nevezem én karácsonyi csodának.

Mindketten felnevettek, és az este további részét kettesben töltötték. 

21. fejezet

Sarah felkapott egy keze ügyébe akadó pólót, magára rángatta, és már rohant is Billhez, aki utolsó erejét is elveszítve dőlt el ájultan. Cadmon felkapta a farmerjét, és követte a lányt, közben folyamatosan az erdőt figyelte. Nem lehet, hogy aki megtámadta a királyt, ne követte volna a Menedékig. Hacsak Bill nem végzett mindenkivel, aki eléje került. Amilyen állapotban volt, még ezt is el tudta képzelni.

Sarah közben odaért hozzá, és a fejét az ölébe véve szólongatta.

– Bill! Istenem, mi történt? Kérlek, kérlek, nyisd ki a szemed. Könyörgöm… – Mintha csak az égben meghallották volna a könyörgését, Bill szempillái megremegtek, majd résnyire nyitotta a szemeit. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel és magához ölelte a férfit. Bill felnyögött, mire Sarah villámgyorsan elengedte.

– Bocsánat! – mosolyodott el, és kisimított egy tincset a nagybátyja arcából. Időközben Cadmon is odaért, és faggatni kezdte a férfit.

 – Mi történt? Hol vannak a többiek?

– Túlerőben… voltak. Csapda… - Bill szavai erőtlenül hagyták el ajkait, összefüggéstelen gondolatait igyekezett mondatba fűzni, egyelőre eredménytelenül. – A többiek… nem tudtam… sajnálom.

– Shh, ne beszélj! – Intette le Sarah, majd Cadmonhoz fordult. ­ ­– Be kell vinnünk most azonnal!

A férfi bólintott, és Bill válla alá nyúlva emelte fel a földről. Sarah az ajtóhoz rohant, sarkig tárta, majd torkaszakadtából felkiáltott.

– Peggy! Szükségünk van rád!

Az említett nő néhány perc múlva már lent is termett, addigra Cadmon bevitte Billt a nappaliba és felfektette a kanapéra. Mikor Peggy megpillantotta a több sebből vérző férfit, a remegés hullámokban öntötte el a testét, a torkát sírás fojtogatta, és képtelen volt szóhoz jutni.

Sarah elkapta a nő karját, és erőteljesen megrázta.

– Ráérünk utána sokkot kapni, de most segítségre van szüksége! – A lány hangja mintha észhez térítette volna, bólintott, és már indult is a kötszeres ládáért, Sarah pedig egy tálba meleg vizet öntött, és igyekezett minél több vért lemosni Billről.

Ahogy eltűnt a rengeteg sár és szennyeződés, úgy váltak láthatóvá a mélyebbnél mélyebb sérülések.

– Karomnyomok – mutatott rá három egymás mellett futó vágásra Cadmon. A férfi mellkasa, karja és háta tele volt zúzódásokkal, látszott, hogy alaposan helyben hagyták. A kérdés már csak az volt, mi történt a többiekkel…

Raven egy pillanatra megtorpant, ahogy a felkelő Nap megvilágította a fák lombjait és a leveleken keresztül átszűrődtek az első sugarak. Érezte, hogy lassan visszaváltozik emberivé, és megropogtatta a nyakát. Egész éjjel követték az ismeretlen illatot, de Bill csapata még a jelzés ellenére sem válaszolt vagy jelent meg. Először a férfi észre sem vette, hogy nem követik őket, most azonban baljós sejtései támadtak. Megállította a csapata többi tagját, mikor beérték, és feléjük fordult.

– Valami baj van – suttogta inkább magának, mint a többieknek, az agya egyértelműen veszélyt jelzett, de mire feleszmélt és körbenézett, már késő volt.

Az erdőből több farkas ugrott rájuk, még mindig állati alakban, amire csak a legerősebbek és legöregebbek képesek, és kitört a harc. Ravent ledöntötte a lábáról egy kopasz fickó, aki a fogait csattogtatva próbálta átharapni a férfi torkát, de ő meglendítette a karját és teljes erejéből behúzott neki. A kopasz legurult róla és gyengébb áldozat után indult inkább. Raven talpra ugrott és villámgyorsan felmérte a helyzetet, kinek tudna segíteni, amikor egy magas, sötét hajú fickó toppant elé. Ő nem volt átváltozva, mégis sötét aura lengte körül, amitől Raven ösztönei visszavonulót fújtak, és meghátrálásra késztették a férfit. Őt azonban keményebb fából faragták, minthogy megfutamodjon.

– Ki a franc vagy te? – ordított rá, mire az idegen hűvösen elmosolyodott.

– Hamarosan megtudod, ifjú barátom. Hamarosan… - Majd intett a csatlósainak, akik az erdőbe vetették magukat. A csata amilyen hirtelen kezdődött, úgy is ért véget. Kivéve, hogy egyikük nem élte túl a támadást. A fiatal farkas összetört teste egy kidőlt fa törzse mögött hevert, a torka széttépve, a félelem pedig csak úgy sütött élettelen szemeiből.

Raven nagyot nyelt, ahogy felnyalábolta Jesse-t, és visszaindultak a Menedék felé. Egész úton azon agyalt, honnan volt ismerős neki az idegen férfi. Valahol már biztosan látta, jó az arcmemóriája, de valahogy mégsem jutott eszébe.

Ahogy kiléptek a Menedéket körbevevő tisztásra, a Nap már magasan ragyogott, a többiek mégsem voltak kint és élvezték a napsütést. Valami nem stimmel… A széljárás megfordult, Raven nagyot szippantott a felé sodort illatokból, és megdermedt.

Vérszagot érez!

A karjaiban tartott farkast, amilyen óvatosan csak tudta, lefektette a fűbe, holott tudta, már nem árthat neki, mégis meg akarta adni a kellő tiszteletet, majd ahogy a lába bírta, megindult a ház felé. Szinte berobbant az ajtón, és dühösen felordított.

– Hol vagy, te átkozott! – Ugyanis meg volt győződve, hogy Sarah vérét érezte, és csakis Cadmon lehet a felelős. Belépett a nappaliba, ahol azonban az ájultan heverő Bill látványa fogadta. Nem a lány sérült meg, hanem a király. Hát ezért nem jött időben, mert őt is elkapták.

Ravennek lassan összeállt a kép. Míg az egyik csapatot jó messzire csalták, megtámadták a másikat, mikor pedig azzal végeztek, utánuk indultak. A francba is, ők pedig tálcán kínálták magukat!

Odarohant Billhez, és lágyan megfogta a kezét, közben felnézett Sarah-ra.

– Rendbe jön?

A lány bólintott.

– Igen, a sebek már gyógyulnak, csak a legmélyebbek látszanak. Jobb, hogy nem voltál itt, amikor kibotorkált az erdőből. Azt hittem, nem éli túl… - Sarah megremegett az emlékek hatására, majd nagy levegőt vett és elmosolyodott. – Persze a király ennél sokkal erősebb. De veletek mi történt? – kérdezte hirtelen, ahogy meglátta Raven véres pólóját.

– Szerintem ugyanaz, mint velük. Megtámadtak minket. Egyiküket elvesztettem – hajtotta le bánatosan a fejét a férfi, mintha az ő hiábja lenne. – És hol az ő csapata? – bökött Bill felé, de a lány megrázta a fejét.

Raven szíve kihagyott egy ütemet, hiszen…

– Az lehetetlen! – lehelte, ahogy eljutott a tudatáig, kik is alkották Bill csapatát. – Sophia! Meg kell keresnünk! Talán még életben van!

– Cadmon már elindult, hogy megkeresse a támadás helyszínét – tette Sarah a vállára a kezét. Amint kimondta, zavargás támadt az udvaron.

Mindketten kisiettek, és egyszerre pillantották meg Cadmont, aki mellett egy csupa vér, sár és piszok alak lépkedett. Raven persze rögtön felismerte és fénysebességgel ott termett mellettük. Szorosan magához ölelte a lányt, nem törődött azzal, hogy esetleg fájdalmat okoz Sophiának.

– Istenem, annyira megijedtem, hogy elveszítelek! – suttogta a fülébe, mire a lány erőtlenül felnevetett.

– De Raven, sosem voltam a tiéd!

A férfinek ekkor ugrott be, hogy mit is művelt. Zavartan elengedte Sophiát, és már sétált volna vissza, amikor a lány megragadta a karját.

– De nem mondtam, hogy nem szeretnék – rákacsintott Ravenre, aki szinte ragyogott a boldogságtól. A karja alá nyúlva segített a lánynak eljutni a Menedékig, ahol már Peggy várta őket az elsősegély dobozzal.

Cadmon nyomott egy gyors csókot Sarah ajkaira, majd az erdő felé bámult.

– Mást nem találtam élve. Ő is csak azért menekült meg, mert Bill sikeresen elrejtette egy üreges fatörzsben. – Cadmon tekintete elkalandozott, ahogy a fákat vizsgálgatta. Ami eddig menedéket jelentett, most halálos csapdát rejtett. – Valaki lemészárolta őket, Sarah. És Isten a tanúm rá, addig nem nyugszom, míg meg nem találom.

20. fejezet

Amikor Cadmon megpillantotta a lányt az ablakban, a lélegzete is elakadt. Számára ugyanolyan gyönyörű volt, az átalakulás mit sem változtatott vonzerején. Legszívesebben felrohant volna hozzá, de tudta, éppen most nem szabad semmit erőltetnie. Bízott Sarah-ban és az érzéseiben, hogy őt is ugyanúgy vonzza a férfi, mint fordítva. Vagy legalábbis nagyjából. Úgyhogy megállt az erdő szélén, és átható tekintettel vizsgálta a lányt, és magában elmormolt egy imát, hogy Sarah megtalálja a hozzá vezető utat.

Felsóhajtott, ahogy a lány a Holdat bámulta, vadállati ösztönei már sikítva követelték, hogy tegye magáévá és jelölje meg örökre, de egyelőre ellen tudott állni a kísértésnek. Hiszen mi van, ha a lány fél tőle? Már látta magát átalakult farkasként, és ő sem rajongott a látványért. Mikor pedig Sarah legutóbb így látta, kis híján megölte. Úgyhogy nem igazán javított a helyzetén a jelenlegi állapota, de ha a lány elfogadja, így is el kell fogadnia, farkasként.

Míg Cadmon a gondolataival volt elfoglalva, Sarah fejében egészen más járt. Elfordította a tekintetét a férfiről, és a kereken, ezüstösen csillogó Hold irányába fordította a fejét. Megbabonázva állt az ablakban, majd egy gyors mozdulattal később már a párkányon egyensúlyozva igyekezett közelebb kerülni vágyai tárgyához.

A férfi észrevette, de mire el tudott volna indulni, a lány megbillent és zuhanni kezdett. Cadmon képzeletében legalább százféle végkimenetel játszódott le, de egy közös vonás volt mindegyikben: ő nem ér oda időben.

Bill elnyomott egy káromkodást, amikor újabb nyomra bukkantak. A szemét fogócskázik velük telihold idején az erdőben, ő pedig képtelen megtalálni. A fickó képes elrejteni az illatát, ami igen erős farkasra engedett következtetni. Márpedig az idős farkasok már vagy meghaltak, vagy elbujdokoltak, mikor a Blackburn-ház elbukott. Király nélkül senki sem mert megkockáztatni egy nagyobb csoportot, vagy kolóniát. Hiszen, ha nincs vezető, ki tartja kordában a farkasokat? Ezért is jöttek akár több mérföldet is, hogy Bill klánjába tartozzanak, még ha a férfi nem mondta ki hivatalosan a szavakat, amik a trónra emeljék. Mostanáig.

Bill bele sem gondolt, micsoda terhet vett a nyakába. Nemcsak a saját embereit kell megvédenie, de egyesíteni kell a szétszóródott falkát, hogy együtt, egységben éljenek. Amint elkapja a mocskot, az első dolga lesz szólni a megfelelő csatornán, hogy biztosan eljusson a hír a népéhez.

A távolban farkasüvöltés hangzott fel, és a kis csapata felkapta a fejét. Sophia izgatottan ropogtatta a nyakát.

– Talán végre megtalálták! – A szeme sárgára változott, Bill tudta, hogy ha hamarosan nem engedi útjára a fiatalokat, egy csapat, holdőrült farkassal lesz dolga. Akik igencsak kezelhetetlennek bizonyultak legtöbbször.

– Indulunk! – adta ki az utasítást a férfi, és megindult a hang irányába. A többiek sebes iramban követték, majd néhány száz méter után megtorpant, amikor az ellenkező irányból is felhangzott a jel. Néhány perc múlva újabb követte, majd még egy. Bill nagyot káromkodott, a többiek pedig a fejüket kapkodták.

– Mi történt? – kérdezte rémülten Sophia. Bill maga mögé gyűjtötte a fiatalokat, és szeme az erdőt pásztázta.

– Körbevettek.

Sarah, az elképzelésével ellentétben nem érte el a Holdat, ellenben megindult lefelé. Halványan érzékelte, hogy Cadmon felé rohan, de olyan távolságból tutira nem kapja el. Felkészülve a legrosszabbra lehunyta a szemét, és várta a fájdalmas találkozást a földdel. Amikor elmaradt, meglepetten tekintett körbe. Talpra érkezett, mindenféle sérülés nélkül. Cadmon azonban későn vette észre, hogy a lány, farkas ösztöneinek köszönhetően túlélte a zuhanást, és letarolta Sarah-t. Cad esési technikájának hála, egyikük sem végezte felkenődve a Menedék oldalára, a férfi villámgyorsan átfordította magukat, így a lány került felülre, teljes épségben.

– Köszi. Hogy meg akartál menteni – mosolygott rá Sarah, mire a férfi megvonta a vállát.

– Úgy látom, szokásoddá válik ablakokon kiesni.

– Nekem inkább úgy tűnt, ura vagyok a helyzetnek – öltötte rá a nyelvét Sarah, Cadmon pedig fájdalmasan megrándult a nadrágjában. Mennyivel kívánatosabb helyen is el tudná képzelni azt a pici, rózsaszín nyelvecskét… A képzelete megfékezésében az sem segített, hogy a lány fészkelődni kezdett felette, meg-megérintve legérzékenyebb testrészét.

– Sarah… - próbált valami értelmes mondatot összehozni, de a lány úgy pislogott le rá az ártatlan, tűzszín szemeivel, hogy képtelen volt befejezni a gondolatot.

A francba az egésszel… – gondolta, majd magához ölelte a lányt, és ajkait az övére tapasztotta. Kicsit izgult, hogy Sarah mit fog szólni az agyaraihoz, de úgy tűnt, nem zavarja őket. Szenvedélyesen visszacsókolta a férfit, aki mély morgással fordult, így a lány került alulra, Cad pedig teljes testével ránehezedett.

Sarah egészen addig kényelmetlenül érezte magát, míg meg nem érezte a férfi kutakodó ujjait a csípőjénél, és egyre feljebb kúsztak. Amikor elértek a melléig, dorombolva emelte meg a mellkasát, hogy Cadmon jobban hozzáférjen. A férfi mély, reszelős hangon felnevetett, és kézbe vette az egyik érzéki domborulatot. Tökéletesen illett a tenyerébe a finom dombocska, de túl sok akadály választotta el a bársonyos bőrtől. Néhány másodperccel és reccsenéssel később már gondtalanul simíthatott végig a csupasz, érzékeny bimbón, a lány legnagyobb elégedettségére. Csípőjét befúrta a két finoman ívelt női comb közé, majd megtette, amire azóta vágyott, hogy először megpillantotta a lányt: ajkai közé vette az egyik rózsaszín pontocskát, és megszívta. Úgy tűnt, Sarah is csak erre várt, mert éles sikoly hagyta el a száját, és ujjaival a férfi hajába túrt, így húzva közelebb magához. Cadmon értette a célzást, a nyelvével játszott a mellbimbójával, néha megpöckölte, amire apró nyögés volt a válasz. Órákig is el tudott volna vele játszani, de a sürgető kényszer, hogy jelölje meg a lányt és örök időkre kösse magához, erősebbnek bizonyult.

Felpillantott, és Sarah lenézett rá elnehezedő pillái alól. Csalódottan mordult fel, és a földre csapott tehetetlen dühében.

– Ugye nem most akarod abbahagyni?

– Nem, dellichia. De valamit meg kell értened… - kezdte Cadmon, de a lány leállította.

– Tudom. Bill elmondta.

A férfi most őszintén meglepődött. Már felkészült a győzködésre, érvelésre, veszekedésre, de arra, hogy Sarah már tudja a következményeket, nem volt számított.

– És… így is?

A lány feltornázta magát, hogy szembe kerüljön Cadmonnal, és bólintott.

– Tudom, hogy őrültség, hiszen alig ismerjük egymást, és még csak tizennyolc vagyok, bőven ráérnék még megtalálni az igazit, de… bízom az ösztöneimben. Azok pedig sikítanak érted, Cadmon. Azt üvöltik, hogy te vagy az. Te vagy, aki hozzám való, akár az örökkévalóságról beszélünk, akár nem, de nekünk együtt kell lennünk. Nem tudom, te mennyire gondolod komolyan…

Cadmon megragadta a lány kezét, és finom csókot nyomott a karmokban végződő kacsóra.

– Nagyon is komolyan!

Sarah felnevetett.

– Akkor azt hiszem, ezt eldöntöttük. – Azzal húzta volna vissza magához a férfit, de az megrázta a fejét.

– Még nem. A harapást elrontottam, de ezt a szertartást rendesen fogjuk csinálni. Megérdemled.

Megsimogatta a lány arcát, majd fél térdre ereszkedett előtte, és az ősi nyelven elmondta az esküt, ami már több ezer éve köti össze a farkas párokat életük végéig. Sarah végighallgatta a férfi mély hangját, ahogy a dallamos nyelven szólal meg, de sajnos egy kukkot sem értett belőle. Amikor véget ért, kérdőn nézett rá, és Cad rögtön fordított.

– Enyém vagy. A mai naptól fogva vérem és születésem jogán megjelöllek téged asszonyomként, ki szerető és hűséges társam lesz, cserébe védeni és tisztelni fogom az idők végezetéig.

A lányt mélyen érintette az eskü, Cadmon nyakába vette magát, de a férfi játékosan ellökte magától.

– És te? Nem mondasz semmit? – vigyorgott elégedetten, hiszen a lány nem tudhatta, neki nincs beszédes szerepe a szertartásban.

– Mit mondhatnék? Szőrösödök, de így is van olyan pasi, akinek kellek. Ide nem kell több szó.

Cadmon megcsókolta, és az orrával megbökte Sarah vállát.

– Igazad van. A te részed amúgy is sokkal élvezetesebb… - az utolsó szavakat szinte morogta, miközben kigombolta a lány nadrágját, és lerángatta róla. A falatnyi, fekete pamut bugyi nem képzett akadályt, nemes egyszerűséggel szétreccsent a fogai között. Majd eltűnt a hófehér combok között, és örömmel nyugtázta Sarah elégedett sóhaját, amikor nekilátott befejezni a „szertartást”.

Mire a Hold lement, mindketten jóleső fáradtsággal feküdtek a fűben, körülöttük szakadt ruhadarabok hevertek. Sarah oldalra pillantott, és épp elkapta a pillanatot, ahogy a keze visszaváltozik normálisra, érezte, ahogy a fogai visszahúzódnak, de az érzékei még mindig élesebbek voltak, mint néhány napja. Igen, ezt talán meg tudja szokni. Közben Cad is visszaváltozott, mélybarna szeme szinte ragyogott a hajnali napfényben.

– Meggondoltad már magad? – simított végig a lány arcán, de az határozottan megrázta a fejét.

– Ne is álmodj róla! Mostantól lesz egy saját, külön bejáratú elkényeztetett hercegnőd. Vigyázz, mert nagyok az igényeim.

– Igen, észrevettem az éjjel – vigyorgott önelégülten Cadmon, mire Sarah felkapott egy ruhadarabkát, ami nemrég még egy nadrág lehetett, és hozzávágta.

– Nagyképű bunkó!

– Beképzeld cicababa! – vágott vissza rögtön Cadmon, Sarah pedig felsikkantott.

– Minek neveztél? – Cad félregurult, mielőtt egy újabb szakadt rongy eltalálta volna, és felnevetett.

– És még sértődékeny is! Ki hitte volna?

– Na, most megállj! – kiáltotta a lány, és üldözőbe vette a férfit. Önfeledt játékuknak egy, a fák közül kilépő árny vetett véget.

Sarah odakapta a fejét, kifinomult érzékei nemcsak veszélyt, de mást is jeleztek: vérszagot érzett. Amint pedig megpillantott a világosságban az alakot, a szíve kihagyott egy ütemet.

Bill. Méghozzá csurom véresen!