Az
elkövetkező napok mind ugyanúgy teltek Sarah számára: Bill reggel hullafáradtan
beköszönt, váltottak pár szót, majd eltűnt egész napra. Peggy fél óránként
benyitott, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, nem kér-e valamit enni,
inni, satöbbi. Délután Raven toppant be, hasonló állapotban, mint Bill, hasonló
kérdésekkel, mint Peggy. Este pedig, bár látni nem látta, de biztos volt benne,
hogy Cadmon figyeli.
Szinte
magán érezte a tekintetét, ahogy kinézett az ablakon, miközben figyelte a
távozó Billt. Abból, hogy mi történik, csak félszavakat értett, amiket
néha-néha elcsípett a folyosón, vagy a szobája előtt. Amióta Cadmon megharapta,
majd Bill elmondta neki, hogy kicsoda és micsoda, napról napra érezte, ahogy
változik. Például a füle sokkal érzékenyebb lett, tisztán meghallotta Bill
aggódó hangját, amint kifejtette Peggynek, mennyire retteg a közelgő telihold
miatt.
A
Menedékben minden a feje tetejére állt, amióta megtalálták a halott fiatalokat.
Bill őrjáratokat indított az erdőbe, hogy elkapják a tettest, de egyelőre nyom
nélkül felszívódott. A férfi minden nappal egyre idegesebb lett, nem csak a
gyilkos, de a lány miatt is. Féltette a hamarosan bekövetkező változásoktól,
bár neki nem sok mindent mondott erről.
Sarah viszont
egyre nyugtalanabb lett, hiszen ebben a pillanatban is érezte a Hold hívó
erejét. Kihajolt az ablakon, szemében tükröződött a lassan növekvő tányér.
Vágyakozva nézte a ragyogó holdudvart, elméjét betöltötte egy lágy dallam. Úgy
vélte, ez lehet a Hold dala, ami csak neki szól.
Mint
valami drogos, kábultan, gondolkodás nélkül átmászott a párkányon, és biztos
lábbal felállt az emeleti ablakban. Megbűvölve nézte az erdő felett ragyogó
csillagokat. Ha egy kicsit kinyújtózna, talán elérné az egyiket…
Óvatosan
lábujjhegyre emelkedett, karjait az ég felé lendítette, de a következő
pillanatban elvesztette az egyensúlyát, és zuhanni kezdett a föld felé.
Mielőtt
azonban csúnya véget ért volna a csillagvadászat, arra eszmélt, hogy két erős
kéz fonódik köré, majd lágyan huppan a puha fűben.
Óvatosan
körbekémlelt, és tágra nyílt szemmel nézett a megmentőjére.
– Hát
te hogy kerülsz ide?
Cadmon
lihegve terült el mellette és dühösen csapott a földre.
– Az
isten verje meg, hát nem tudsz magadra vigyázni? Majdnem kitörted a nyakadat!
Sarah
villámgyorsan körbepislantott, de szerencsére nem volt más tanúja a kis
akrobata mutatványának. Ő is hanyatt feküdt a férfi mellett, és folytatta a
csillagok csodálását.
–
Gyönyörűek, nem?
Cadmon
a szemét forgatta. Nagyot fújt, és megropogtatta az ujjait. Az utolsó
pillanatban látta meg a lányt, ahogy kizuhan az ablakon, az arcán euforikus
mosollyal. Tudta, hogy el kell érnie, különben… Nem, nem is tudott arra
gondolni, mi történt volna, ha nem kapja el. Így elrugaszkodott a földtől, és
még a levegőben magához szorította, hogy biztonságban tudja. Sikerült a terve,
Sarah-nak egy haja szála sem görbült.
Elvarázsolva
figyelte, ahogy az eget fürkészi kíváncsi tekintettel, hogy újra és újra a
kerekedő Hold felé pislant.
– Te is
hallod, ugye? – kérdezte a lánytól.
Sarah
csodálkozva fordította felé a fejét, majd felkönyökölt, és úgy bólintott.
–
Csodálatos. A csillagok zenélnek, a Hold pedig lágy hangon énekel nekem, a
nevemet suttogja.
Cadmon
lélegzete is elakadt, ahogy a sápadt fény körbeölelte a lány karcsú alakját,
földöntúli színnel színezve be arcát. Haja lazán a vállára hullt, és kuszán
kavargott az arca körül, amin még mindig halvány pír játszott az iménti
jelenettől.
Örökké
csókolni, ölelni akarja és el sem akarja engedni többé. De tudta, hogy ez nem
lehetséges. Bill sosem engedné meg, hogy a magáénak tekintse, bár eddig sem végzett
túl jó munkát. Nem, mintha tudna tenni az ösztön ellen, de Cad biztos volt
benne, hogy Bill el fogja érni.
Így
nagyot nyelve, tele keserűséggel válaszolt.
– Igen,
csodálatos. De legközelebb, ha hallod a rezesbandát, ne támadjon újra kedvet
táncolni nekik, rendben?
Sarah
bólintott, majd ismét a hátára fordult, és maga sem tudta, miért, de ujjait Cad
hatalmasnak tűnő tenyerébe csúsztatta. Egyszerűen úgy érezte, helyénvaló a
mozdulat. Hogy nekik, kettőjüknek együtt kell a csillagokat bámulniuk a szabad
ég alatt.
– Most
jó így, nem igaz? – pislantott felé Sarah, de maga sem tudta, miért tette fel a
kérdést. A feje kavargott az új érzésektől, amik egytől egyig Cad felé
irányultak.
A farkas megszorította a lány kezét, a szíve pedig kihagyott egy
ütemet, amikor megérezte a meleg, puha bőrt a sajátján. El sem akarta hinni, hogy
Sarah közeledik felé. Talán Bill mégsem tudja szétválasztani őket. Hiszen a
lány is érzi a vonzást, hogy összetartoznak. Igaz, nem szabad akaratából, de Cadmon
mégis tudta, hogy ő az igaz párja. Már csak vele és a nagybátyjával kell
elhitetnie.
– Igen, nagyon jó.
Az
újonnan jött reménysugár mosolyt csalt az arcára, amit egy dühödt kiáltás
zavart meg. Sarah villámgyorsan felült, és ösztönösen a férfi mögé húzódott.
Cadmont határtalan büszkeség töltötte el, ahogy védőn átölelte a lányt,
miközben farkasszemet nézett a megvadult bikaként feléjük törtető Ravennel.
Bill halálosan kimerültnek érezte magát,
ahogy bezuhant a Menedékben számára fent tartott szobájának kanapéjára. Nem
ragaszkodott egy normál ágyhoz, hiszen sosem fordult még elő, hogy napokat
töltsön itt, amikor néhány száz méternyire volt a háza.
Most viszont csepp erőt sem érzett magában
ahhoz, hogy elgyalogoljon a kis faházig. Magára húzott egy előre kikészített plédet,
és lehunyta a szemét. Nem tudott aludni, de szüksége volt rá, hogy legalább
látszólag valami pihentető dolgot tegyen.
Az elméjét azonban nem tudta kikapcsolni.
A gondolatai megállás nélkül a rejtélyes
gyilkosság körül forogtak. A cetli, amit neki címeztek, semmit sem árult el a
tettes kilétéről. Hogy mik a szándékai vagy miért állt neki gyilkolni a Menedék
lakóit... Vajon lesz még több holttest, még több fiatal, akik bíztak a
férfiben, ő pedig nem tudja megvédeni őket?
Nagyot nyögve fordult oldalra, és erősebben
szorította össze a szemét. Amikor már csak vörös és fehér foltok jelentek meg
előtte, enyhített a szorításon.
A két ártatlan alakváltó meggyötört testét
mégsem sikerült kiűznie a fejéből. Újra és újra beúszott a szeme elé Nora és
Peter vértől csatakos arca. Szinte látta maga előtt őket, ahogy küzdenek az
életükért, de az aljas mocsok nem kegyelmezett egyiküknek sem. Hidegvérrel
kivégezte őket, és Bill még csak az okát sem tudta. Látszólag értelmetlen
halált haltak, ami az ő lelkén szárad.
Depresszióba hajló gondolatmenetéből egy
kopogás rántotta vissza a valóságba. A látogató meg sem várva a választ,
becsörtetett, és egy hatalmas, ételekkel megpakolt tálca landolt a férfi előtti
kis asztalkán.
Peggy ellentmondást nem tűrő arccal intett
az ennivaló felé, Bill pedig némán, beletörődve elkerülhetetlen sorsába, vette
fel a villát. Találomra felszúrt egy kis szelet rántott gombát, majd monoton
mozdulattal a szájához emelte.
- Köszönöm – morogta, mielőtt bekapta volt
a falatot. Peggy nagyot sóhajtva mosolyodott el, majd megindult az ajtó felé.
– Volna kedved… esetleg csatlakozni? –
hadarta Bill két rágás között, majd felpislantott a nőre.
Peggy vágyakozva nézett az ajtó felé,
legszívesebben kirohant volna, de tudta, hogy van mit megbeszélniük, még ha nem
is épp megfelelő a pillanat.
Leült a kanapéval szemben elhelyezett
fotelra, és várt. A férfi viszont úgy tűnt, nem akar semmit mondani, csak
gépiesen falta az elé rakott ételeket.
– Ízlik? – törte meg végül a csendet a nő.
Bill tudta, hogy elérkezett az idő, hogy a
közös dolgaikról beszéljenek, így nagyot nyelve tette le az evőeszközt a
tányérra.
– Peggy, az a múltkori csók…
– Tudom, hiba volt – fejezte be a mondatot
helyette, de Bill csalódott arckifejezését látva gyorsan hozzátette. – Ugye
szerinted is az volt?
– Nem, azt akartam mondani, hogy épp ideje
volt.
– Tessék? – pattant fel a helyéről Peggy. –
Mire akarsz kilyukadni?
–Szerintem tudod. Te meg én. Jó páros vagyunk
– mosolygott rá reménnyel telve a férfi, amitől a nő kis híján elájult.
–William Blackburn, azonnal hagyd abba a
gúnyolódást!
Bill akkor sem lepődött volna meg jobban,
ha a nő pofon vágja. Tényleg azt hiszi, hogy csak szórakozik?
– Nem gúnyolódok, dellichia*. Láttad már a legrosszabb formámat is, mégis itt vagy
mellettem. Tudom, hogy bármikor számíthatok rád, én pedig akár az életemet is
adnám érted.
– De én nem vagyok vérfarkas, Dhom.
Bill erre indulatosan felcsattant.
–Ne merészelj még egyszer így hívni! Nem
vagyok senkinek a parancsolója – majd visszafogva magát, lágy hangon
hozzátette. – A kedvesem megszólítás amúgy is jobban tetszene tőled.
– Ó, William… Mit lehet erre mondani?
Bill felkelt, és átölelte a nőt, majd
gyengéd csókot lehelt az arcára.
– Csak mondd, hogy velem maradsz, örökre.
Peggy könnyei záporként hullottak, vékony,
nedves ösvényt vágva az arcán. A férfi finoman letörölte az első cseppet, és
felemelte az állát. A nő erre elmosolyodott, és bólintott.
– Igen, örökre.
*kedvesem