Best blog díj - wow... :)

Hát igen, ezt is megértem.... Díjat kaptam!!!!!!! :) Mivel nem sokszor fordul elő ilyesmi, rettenetesen örülök neki, és köszönöm Raspberry Silvers-nek, hogy gondolt rám is. :) 

Jöjjenek a szabályok: 

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.

Szóval, el sem tudom mondani, mennyire örülök neki, hogy eszedbe jutottam Raspberry Silvers!!! :) 

2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma

Tehát, akik tőlem megkapják ezt a díjat:

 - Sophie Taylor - ígéretes, tehetséges fiatal író, érdemes rá odafigyelni :)
 - Dina Balasch - egyik pályázatot nyeri a másik után, többet nem is kell mondanom róla :)
 - Niara Stanfire - gyönyörű blog remek történetekkel :)
 - Mese - Harry Potter fanfic minden mennyiségben! :)

3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról. 

És még egyszer köszönöm!!!! :) 

A végzet törvénye

Édesanyám mindig azt mondogatta, ha legalul vagy is, emelt fővel járd az utadat, hiszen a lelked tisztaságát senki sem veheti el tőled. Most, hogy itt álltam utam végén, egyenes háttal és emelt fővel viseltem sorsomat. Most, utolsó percekben is láttam magam előtt drága jó anyámat kisírt szemmel apám karjaiban, aki óvva és szeretve nevelt. Akkor még nem gondolta, hogy éppen ő lesz az, aki a végzet karjaiba lök. Oldalra pislantottam, a hóhér már élezte a bárdot, és röhögve lengette meg előttem. Nem tudta, hogy nem félek tőle, hiszen ezzel megmentek egy igazán jó embert.

De kezdjük is az elején…

– Henriette, kedvesem, elkészültél már? – anyám idegesen kiáltozott az ajtóm előtt, én viszont unottan, egy szál fűzőben és hosszú, kényelmetlen harisnyámban ücsörögtem az ágyamon. A szolgálót már legalább fél órája kiküldtem, majd azon nyomban kulcsra is zártam az ajtót. Még mindig nem értettem, miért kell elmennem a királyi bálba. A sok aszott, unalmas báró meg lord közé. Egy magamfajta, húszéves fiatal lánynak még a társai között a helye, hogy a barátnőivel csacsogjon naphosszat, nem holmi egyhangú, szürke bálokon mosolyogjon bájosan.

– Kislányom, ott vagy bent? – megzörgette a kilincset, és magam előtt láttam az arcát, ahogy meglepődve tapasztalja, bizony zárva van az ajtó.

– Mondd el újra – pattantam fel és a tükörhöz léptem. Már ki volt készítve a világoskék, szalagokkal és különféle selymekkel, csipkékkel és egyéb fodrokkal díszített, úri hölgyhöz méltó báli ruha. Csodaszép, mondanák mások. Szerintem? Egy pokoli kínzóeszköz, amivel az ifjú lányokat tanítják engedelmességre.

– Mit, kedvesem?

– Hogy miért is kell elmennem hogyishívják király báljára.

Szinte hallottam, ahogy anyám megbotránkozik. A királyságban nem volt szokás így beszélni az uralkodóról. De egy torz, szörnyszülött királyt ugyan ki tisztelne? Ha másért nem, hát félelemből. Egyesek azt beszélték, megátkozta egy boszorkány, mert túl jóképű volt, most pedig arcát mély, karmolás-szerű vágások tarkították. Na, persze. Dajkamese, amit a kisgyerekeknek mesélnek, hogy ne féljenek az uralkodótól. Asszonyt még sosem láttak vele, különösen azóta, mióta törvény tiltja, hogy akár egy alattvaló is rá emelje a tekintetét. 

– De Henriette! Hogy beszélhetsz így Edric királyról? Ezt tanítottuk neked? Én és apád…

– Tudom, sokat fáradoztatok, hogy ilyen csinos, okos és jól nevelt legyek… - fejeztem be anyám mondatát, amit nem hiszem, hogy nagyra értékelt. Gyorsan az ajtóhoz ugrottam, egy szempillantás alatt elfordítottam a kulcsot és szélesre tártam előtte a bejáratot.

– Még el sem készültél? – kiáltott rám, amikor meglátott ruha nélkül. Szégyenlősen pillantottam harisnyás lábujjaimra, de nem sok időm maradt bűnbánóan pislogni. Anyám karon ragadott és a tükör előtt szinte rám erőszakolta a csodaszép ruhadarabot. Az alsószoknyákkal meggyűlt a baja, de nem adta fel, a végeredmény pedig – el kell ismerni – lenyűgöző lett. Már nem a kis fruska voltam fűzőben, hanem kész hölgy. A társasági elit tagja, minden férfi vágyának tárgya. Ahogy anyám a hajamat igazgatta, és apró, kék virágokat és csatokat tűzögetett bele, hirtelen megvilágosodtam.

– Mégis miféle bál lesz a mai?

Ő azonban nem felelt, gondosan pakolgatta a díszeket, lesimította a ruhámat, majd körbefordultatott. – Anyám, felelj nekem!

Erre nagy levegőt vett, ám mielőtt megszólalt volna, lerogyott az ágy szélére. Teljesen összetörten meredt maga elé, én pedig megrémültem. Hát eljött a pillanat.

– Férjet választotok nekem, igaz? Körbehordoztok, mint valami árut, hogy aztán aki a legtöbbet kínálja, eladjatok!

– Henriette, tudtad, hogy már nincs sok időd hátra. Már rég eladósorba léptél, mégis vártunk. Hogy egy kicsit maradj még velünk, de nem várhatunk tovább. Ma este kérőd lesz, neked pedig el kell fogadnod, bárki is lesz az illető.

Lehunytam a szemem, az igazságtalanság dühbe fordult bennem, és könnyek formájában tört ki a testemből. Legszívesebben ordítottam volna, letépném a ruhát magamról, kihajítanám az ablakon és utána ugranék. De nem lehet. A szüleimnek pénz kell, és én vagyok a legdrágább kincsük.

Letöröltem a könnyeimet. Ha így áll a dolog, nem adom olcsón magam. Magasra szabom az árat, hogy csak egy igazán értékes ember tudja megfizetni. Szembenéztem a tükörképemmel, és elszánt mosollyal indultam ki az ajtón.

Edric fáradtan – a mindennapos vívás –, lovaglás –, kézitusaedzések kimerítették –, nagyot sóhajtva rogyott le a hatalmas trónszékbe, a sóhaja visszhangot vert a tágas teremben. Hamarosan már nem egyedül fog ücsörögni, emberek százai töltik meg a kastélyt, hogy férjet, feleséget találjanak maguknak. A férfi már előre rettegett ettől az estélytől. Gyűlölt minden ünnepséget, ahol részt kellett vennie, ahol emberekkel találkozhatott. Visszagondolva ismét jó ötletnek tartotta a tilalmat, ami a ránézésére vonatkozik. Azóta az eset óta, mikor végre közeledni mert egy csinos, előre kiválasztott, rangban hozzá illő hölgyhöz, az említett kisasszonyt sikítófrász törte ki az első találkozásuk alkalmával. Hogy vehette volna így feleségül. Inkább meghozta a törvényt, hogy ez soha többet ne fordulhasson elő. Ki nem állhatta, ha valaki megbámulta. Egyedül Miltont, az inasát tudta elviselni, de őt is, csak mert kiskora óta ismerte. A többiek azonban? Szó szerint halál fiai, ha csak rátekintenek.

Már nagyon elege volt a kötelező körökből, hogy állandóan hajbókolnak neki és összerezzennek, ha csak feltűnik a színen. Legszívesebben erre is hozna valami törvényt. De nem lehet, hiszen ígéretet tett az apjának, hogy jó király lesz. Legalábbis igyekezni fog. Ami pedig az anyját illeti… Számára észrevétlenül végigsimított a négy hosszú vágáson, ami keresztülszelte az arcát, több apróbb, de ugyanolyan mély seb mellett. Egyetlen öröksége a nőtől, aki a világra hozta, majd megpróbálta onnan eltüntetni. Milton egyszer mesélt neki a nép között terjengő pletykáról, miszerint holmi banya átkozta meg a szépségéért. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! Egy átkot meg lehet törni, de a sebhelyek örökre ott maradnak. Akár láthatóak, akár láthatatlanok az emberi szemnek.

Az igazság azonban kegyetlenebb. Egy éjszaka az anyja, trónbirtokló vágytól vezérelve az életére tört, mikor mélyen aludt, de hatalmas, acéllal megerősített körmei célt tévesztettek, és felszabdalták az arcát. A nőt aztán börtönbe vetették, és azóta is ott sínylődik. Milton mindig méltatlankodik, miért is nem végzett vele ott helyben, hiszen számtalan követője akadt az országban, akik bármelyik pillanatban fellázadhatnak ellene, hogy kiszabadítsák úrnőjüket. Edric maga sem tudta a választ. Talán megsajnálta. Vagy nem akarta elveszíteni az utolsó, még életben lévő rokonát. Mindenesetre megkímélte az életét, de megtagadta anyjaként. Mindennek már legalább húsz éve, azóta pedig szörnyként, eltorzult arccal él, félve az emberek, gyűlölve saját maga által. Hiszen nincs egy ember a földön, aki képes lenne megszeretni egy szörnyeteget…

  Tétován álltam az ajtóban, vártam, míg a szüleim utolérnek. A hosszú, földig érő szoknyában gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, még véletlenül sem akartam orra esni leendő kérőim szeme láttára. A gyöngysor, amihez édesanyám ragaszkodott, minden lépésnél félrebillent, és már épp kioldottam volna a nyakamból, amikor apám keze fonódott az ujjaimra.

– Gyönyörű vagy, lányom. – Tenyerével végigsimított az arcomon, a bánattól pedig könnyek gyűltek a szemébe. Ma este el fogja veszíteni egyetlen, szeretett lányát, és nem tehet ellene semmit. Tudom jól, a pénz hatalom, mi pedig fogytán vagyunk belőle. Ha meg akarjuk tartani a birtokot, és rajta mindent és mindenkit, áldozatokat kell hoznunk. Most rajtam a sor, én pedig nem riadok meg a feladattól. Szerelem ide vagy oda, ma este kérőt szerzek magamnak. Persze nem mentem bele egyszerűen a játékba. A szüleim mindenáron jó férjet akarnak nekem, de ha valaki nagyon nem tetszik, megvétózhatom a választást. Így legalább egy kicsit úgy tűnik, mintha lenne beleszólásom…

Az ajtó felé indultunk hármasban, ami mögött már javában folyt a mulatozás. A zene kihallatszott, a fuvolák, hárfák és lantok lágy dallamokat szólaltatott meg, amire az összegyűlt vendégsereg vidám táncot járt.

Nagy levegőt vettem és beléptem a terembe anyám után. Szédítő volt a forgatag, ahogy színes ruhákban körkörös táncot roptak az emberek, mindenfelé virágok, az egész, hatalmas terem egy mennyei mulatsághoz hasonlított, mégis úgy éreztem, a pokolba kerültem. Éhes tekintetek tapadtak rám több helyről, vénemberek kacsintottak rám, és pocakos lordok emelték a poharukat, ahogy elhaladtunk mellettük.

Kiválasztottunk egy nem túl félreeső asztalt, a felszolgálók egyike pedig rögtön bort is töltött az aranyszín poharakba. Nagyot kortyoltam a vöröslő nedűből, az ital pedig jólesően égette a torkomat. Nem voltam hozzászokva az ízéhez, a keserédes bor pedig fintort csalt az arcomra. Apám elmosolyodott, majd a tömeg felé fordult, keresve egy alkalmas jövendőbelit a lányának. A gondolatra legszívesebben újra fintorogtam volna. Képtelen voltam elhinni, hogy eladnak, holott tudtam, hogy szükségszerű. Már számtalanszor elképzeltem, ahogy megtalálom álmaim lovagját, aki elképesztően jóképű, gazdag és kedves. Gyakran álmodoztam arról, milyen lesz a kiválasztottam, hogy mennyire fog szeretni és én viszontszeretni. Az álom azonban megmarad annak, ami: gyerekes képzelgés. A való élet kegyetlen, ahol nincs helye se szerelemnek, se kedvességnek.

A terem sűrű forgatagában igyekeztem arcokat látni, nem csak elsuhanó alakokat. Ahogy a tömeget figyeltem, valami szemet szúrt. A tánctér elején egy hatalmas, arany szobrokkal díszített trón foglalt el jelentős helyet, ám míg a méretes üvegcsillár bevilágította a terem nagy részét, a trónszék mégis teljes sötétségben maradt, hogy a benne ülőt szem egyáltalán ne lássa. Csak egy árnyék mozdult néha a sötétben, de biztos távolságra maradt a mulatozó vendégektől. Közelebb hajoltam, és mintha a király is engem nézett volna. Egy pillanatra úgy tűnt, felém is mozdul, a következőben azonban elvesztettem. Úgy sejtettem, elege lett a vidámságból, és inkább magányosan, kastélya falai között tölti az este további részét. Kezdtem egészen megsajnálni, holott tudtam, nem szorul rá a szánalmamra. Mégis, rettenetes lehet egy egész ország urának lenni, miközben nem válthat egy jó szót senkivel sem.  

Mivel az árnyék nem tért vissza, apámhoz csatlakozva én is nézelődni kezdtem. Észrevettem egy magas, ám már öregedő urat, aki élénk tekintettel figyelt minket. Apám a poharát emelte, ahogy megpillantotta, a férfi pedig rögtön el is indult. Anyám az asztal alatt megszorította a kezem, majd mosolyt erőltetve magára az úr felé fordult.

– Ó, Lord Cornwallis, jó, hogy látom! – szorította meg apám a férfi kezét, aki nyájas mosollyal fordult felénk.

– Üdvözlet a szép hölgyeknek. Szabad egy táncra, ifjú hölgy?

Anyám a kezét nyújtotta felé, és az asztal alatt megütötte a combomat, hogy tegyek hasonlóképp. Zavartan elmosolyodtam, kesztyűbe bújtatott kezemet lágyan felemeltem, a férfi pedig finom csókot lehelt rá, hogy aztán a tánctér közepére vezessen, és finom, visszafogott lépésekkel kövessük a zene ritmusát. Udvarias gesztus, engem mégis a hideg rázott tőle. Amint újra a helyemen ültem, nagyot kortyoltam ismét a borból, és imádkoztam, hogy mihamarabb párra leljek.

Legalább még nyolc újabb, lelkes lord, báró és herceg próbálkozott, de legnagyobb meglepetésemre egy-egy tánc után apám mindegyiket elküldte ilyen-olyan indokkal. Nem, mintha bármelyikük is illett volna hozzám akár korban, akár küllemben.

A következő jelentkező azonban meglepett.

Alig lehetett idősebb nálam, mégis sugárzott belőle az elegancia, a felsőbbrendűség. Jóképű arcán elégedett vigyor terült el, szőke haját lazán hátrasimította, ahogy felénk közeledett. Bevallom, lenyűgözött a magabiztossága. Alig vártam, hogy megismerjem.

– Uram, még nem találkoztunk. Engedje meg, hogy bemutatkozzak: Lord Colton. Bocsássa meg, hogy nem egy közös ismerős által mutatkozok be, de be kell vallanom valamit. A lánya… elbűvölt.

Ahogy kimondta a szavakat, a bor, amit épp bőszen kortyolgattam, hirtelen megakadt a torkomon, és azt hittem, menten megfulladok. Elbűvöltem? Én?

– Na de fiatalember, ilyet nem illik társaságban bevallani – ripakodott rá anyám, de ő csak engem nézett. A kezét nyújtotta felém, fittyet sem hányva anyám és apám közös fenyegetésére, én pedig nem haboztam. Felpattantam a székemről, és örömmel vettem, hogy végre valaki kimenekít.

Lord Colton kiváló táncosnak bizonyult, és amint elhallgatott a zene, a fülembe suttogott.

– Mit szólna hozzá kegyed, ha az este további részét a szabadban töltenénk?

Lelkesen bólogattam, és intettem édesanyámnak, aki rosszallóan a fejét rázta, de én már ki is suhantam az ajtón. A friss, éjszakai szellő finoman cirógatta az arcomat, mélyet szippantottam a tavaszi levegőből.

A kastély mögötti hatalmas kertet úgy alakították ki, akár egy labirintust. Ha az ember nem találja a kivezető utat és nem kiáltozik elég hangosan, csúnya vége lehet. A fiatalember mégis arrafelé húzott, noha semmi kedvem nem volt eltévedni a sűrű bokrok között.

Ő azonban hajthatatlan volt, és egyre hevesebben vonszolt minél beljebb. Amikor úgy gondolta, elég mélyen vagyunk, egy közeli szoborhoz szorított. Kikerekedett szemmel meredtem rá, de Colton éhes vigyorral fürkészte testem minden négyzetcentiméterét. Kényelmetlenül éreztem magam, és eltoltam, ő azonban erősen megragadta a kezemet.

– Ne legyél szégyenlős, ifjúhölgy! A korodbeli lányok mind olyan készségesek voltak eddig – suttogta a fülembe, miközben szabad kezével a ruhám fűzős részénél bajlódott. Igyekeztem keményen hátraszorítani magam, válaszul pedig Colton felordított. Egy pillanatra elengedett, mire azonnal menekülni kezdtem. Nem tehettem meg tíz lépésnél többet, amikor a férfi elkapta a derekamat és a földre rántott. Tudtam, hogy tovább nem menekülhetek, az őrület, a düh és a vágy csillogott a szemeiben. Villámgyorsan, szinte szakavatott mozdulatokkal tűrte fel a szoknyámat, átküzdötte magát az alsószoknyákon is, míg végül a harisnya egy pillanatra megállította. Újabb esélyem nyílt, de ezúttal szemfülesebb volt ő is. Rátérdelt a szoknyára, így moccanni sem tudtam. Vadul csapkodtam a kezeimmel, hasztalan, szinte meg sem érezte. Erőm fogytán volt, kezdtem pánikba esni, mire Colton felnevetett.

– Gyerünk, kiscicám, még ne fáradj el, még csak most kezdődik a móka! – kigombolta az övét és ördögi vigyorral közeledett felém. Felsikítottam, bár tudtam, hogy nincs értelme, a bál hangjaitól amúgy sem hallana senki, és összeszorított szemmel vártam, hogy tönkretegye az életemet…

Edricet elöntötte a düh, ahogy megpillantotta a labirintusban azt a gazembert. Már órák óta figyelte a lányt, ahogy kézről kézre jár, akár egy darab hús, és a lelkesedés legkisebb szikrája is hiányzik belőle. Teljesen együtt érzett az ismeretlen szépséggel az álomszép kék ruhában. Hosszú barna hajában számtalan szalag és gyöngy díszelgett, ami még varázslatosabbá tette amúgy is lenyűgöző küllemét. A férfinak kényszerítenie kellett magát, hogy elszakadjon a látványától, főleg, miután észrevette, hogy a lány is felfigyelt rá. Egy pillanatra össze is kapcsolódott a tekintetük, bár ezt a lány nem láthatta, hiszen Edric mindvégig a biztos sötétségben maradt, egészen mostanáig. Amikor meglátta, hogy az a ficsúr hogy néz rá, majd kicsalja a kertbe, rossz előérzete támadt. Most pedig a kis féreg kihasználja a testi erejét, csak, hogy megkaphassa a lányt. Undorodva és teljesen elborult elmével indult meg feléjük, szinte letépte a riadt lányról a fickót és a szobornak lökte. Lendületből emelte az öklét, ami nagyot csattant a bájgúnár állán. A vér rögtön elöntötte a száját és kibuggyant az ajkai közül. Edric azonban nem állt le. Újabb ütést mért az arcára, ezúttal az orrát célozta. Reccsenés, majd még több vér fröccsent a gazfickó ingjére. A király újból lesújtott volna, de egy hang megállította.

– Ne, a végén megölöd! – kiáltott rá a lány, magához térve a sokkos állapotból. Edric pedig gépies mozdulatokkal engedte el a férget, aki félholtan eltámolygott. A király úgy döntött, nem szól neki, hogy rossz irányba indult el. Helyette inkább a lányhoz fordult, aki cafatokban lógó ruháját igyekezett magára aggatni, de még így is bájos volt. A haja teljesen összekócolódott, a harisnyáján sárfoltok és szakadások éktelenkedtek. Edricnek megesett rajta a szíve. Így nem mehet vissza a bálba, de akkor mit tegyen vele? Nem viheti magával, hiszen így rá kellene pillantania, amivel törvényt szegne, és a halál várna rá. Nem, azt nem engedheti!

Így elfordulva csak annyit mondott.

– A kiutat megtalálod, ha mindig jobbra tartasz. A kijáratnál egy hintó fog várni, ami hazavisz, hogy rendbe szedd magad, utána visszahoz, hogy a szüleid ne fogjanak gyanút. A fiútól nem kell félned, gondoskodom róla – majd elégedetten, hogy milyen nyugodt, viszonylag emberi társalgáshoz méltó hangon tudta közölni, távozni készült. Annyira koncentrált, hogy észre sem vette, a lány már nem a földön ül, hanem egyenesen mellette áll. Csak akkor tűnt fel neki, mikor megfogta a karját.

– Ne hagyj egyedül… - suttogta, a következő pillanatban pedig lehunyta a szemét, a teste pedig elernyedt. Edric pont akkor nyúlt érte, amikor a földre zuhant volna. A karjaiban tartotta az ájult lányt, és nem hitte el, a Földön létezhet ilyen káprázat. Hosszú szempillái, finoman ívelt, meggyvörös ajkai és hosszú, enyhén hullámos barna haja az éteri szépségek közé emelte. Óvatosan felkapta, majd nagyot sóhajtva úgy döntött, elrejti, mielőtt valakinek feltűnik a törvényszegés.   

Azt hittem, álmodtam valami szörnyűségeset. Egy bálon voltunk, édesanyám és édesapám kíséretében, ahol mindenféle férfiak fogdostak, majd az egyik különösen kegyetlen kivonszolt, hogy saját kedvét töltse rajtam. Akkor az álom megváltozott, hirtelen eltűnt az erőszakos hódoló, helyébe pedig egy csodás, sötét ruhás megmentő lépett, aki a karjaiba véve vitt egy idegen helyre. Az álom azonban megszakadt, mielőtt megkérdezhettem volna megmentőm nevét vagy akár egy pillanatra is láthattam volna az arcát. Halvány fény pislákolt az arcom előtt, így kénytelen voltam kinyitni a szemem.

A döbbenettől villámgyorsan felültem az ágyon. Egy ismeretlen szobába kerültem, és lassan kezdett derengeni az este homályba vesző emléke. Nem álom volt, mindez megtörtént, és a megmentőm nem más, mint maga a király volt. Az iménti fény egy apró gyertya lángja volt, ami némelyest bevilágította a szobát. Hatalmas volt, igazi királyi lakosztály. A méretes, baldachinos ágy támlája szépen faragott díszítésekkel volt kirakva, a körülötte lévő asztalok, szekrények pedig illettek a fenséges eleganciához.

Az egyik távolabbi karfás székben pedig végre megpillantottam magát Edricet. Állát a kézfejére támaszkodva figyelt, legalábbis úgy sejtettem. Teljes sötétség vette körül, egyáltalán nem láttam az arcát. Amit jelen pillanatban nem is bántam, nem szándékoztam az este további részét tömlöcben tölteni, várva a kivégzésemre.

– Uram? – szólítottam meg halkan, nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán ébren van-e.

– A ruhád a fogason lóg. Kijavíttattam, olyan, mint újkorában. Akárcsak a többi holmid. Ha öltözni óhajtasz, szólj, és kimegyek.

Ekkor világosodtam meg. A gyönyörű, sötétkék takaró alatt nem viseltem mást a fehérneműkön kívül. Riadtan kaptam magam elé még egy párnát és hisztérikus hangon szólaltam meg.

– Maga vetkőztetett le? Hogy merészelte? Nem volt joga hozzá, hogy…

A király felkelt, és közelebb sétált, amitől a lélegzetem is elakadt. Egy pillanatra elfelejtettem, kihez is beszélek, és úgy tűnt, Edric most akarja tudatosítani. Azonban pár lépésnél nem jött közelebb, az arcát még mindig sötétség fedte.

– Nyugalom, ifjú hölgy, természetesen nem használtam ki a kínálkozó alkalmat. Összetéveszt a bájos kérőjével… Az egyik cselédlány volt a segítségére, ő is takarta be, én csak azután léptem a szobába, hogy megbizonyosodott, semmi illetlen dolgot nem láthatok meg.

– Ó. Köszönöm – éreztem, ahogy az arcomat elönti a pír és a szégyen. Teljesen bolondot csináltam magamból a király előtt. A végén még a fejemet veszi a meggondolatlanságom miatt.

– Tehát óhajt felöltözni?

– Hogy kerültem ide? Úgy értem, miért? – bukott ki belőlem egy újabb ostobaság, és a szám elé kaptam a kezem, de hiába. A kérdés már elhangzott, Edric pedig felnevetett. Mély, borzongató hangja betöltötte a szobát, és úgy éreztem, a lelkemben ver visszhangot.

– Csak nem hagyhattam ott a labirintus közepén, szakadt ruhában, öntudatlanul! Arról nem beszélve, hogy megkért, maradjak.  

Ha lehetett, még jobban elvörösödtem. Hát ez sem pusztán álom volt. Tényleg kértem, hogy ne hagyjon magamra.

– Bocsánatáért esedezem, nem tudtam, mit beszélek – teljes szégyenben lehajtottam a fejem, ekkor azonban váratlan dolog történt. Edric újból megindult, leült az ágy szélére, és mutatóujjával felemelte az államat.

Ösztönösen lehunytam a szemem, mielőtt rápillanthattam volna. Finom ujjai lágyan cirógatták az arcomat, leheletét éreztem a bőrömön, bársonyos hangja megtöltötte a köztünk lévő, néhány centis távolságot.

– Félsz rám nézni, tündérke?

– Tündérke? – tértem ki a válaszadás elől, és őszintén megdöbbentem a megszólításon.

– A kék ruhádban úgy festettél, akár egy kék tündér. Álomszép.

Továbbra is az arcomat simogatta, a szavai pedig teljesen meghatottak.

– Nem magától félek, de szeretném túlélni az éjszakát.

– Csak ketten vagyunk, kedvesem, én pedig nem foglak megbüntetni.

Mindennél jobban szerettem volna látni az arcát. Egy ilyen kedves, lovagias, elbűvölő férfi hogy lehetne szörnyeteg? Már bántam mindent, amit előtte gondoltam róla és hirtelen gyűlölni kezdtem mindenkit, aki rajta gúnyolódott valaha is.

Lassan, hosszú perceknek tűnő idő alatt végre kinyitottam a szemem, és lélegzetvisszafojtva rápillantottam.

Egyszerre elképedtem és lepődtem meg, amikor megláttam a karmolásokkal és vágásokkal teli arcát, mély, csokoládébarna szemét, szépen ívelt száját és sűrű, fekete haját. A szívem kihagyott egy ütemet, hiszen a hiedelmekkel ellentétben a király nem volt sem szörnyeteg, sem ocsmány. Lenyűgöző, a negyvenes évei elején járó férfiú volt, szemében ezernyi bánat és megannyi szenvedés tükröződött.

A kezem magától elindult, és lassan végigsimítottam az egyik, az arcát keresztben átszelő vágáson. Attól tartottam, megállítja az ujjaimat, de kíváncsian fürkészte az arcomat. Hirtelen eszembe jutott, ezt talán még sosem engedte meg senkinek, hiszen a törvény legalább azóta él, amióta az eszemet tudom. Az pedig rettenetesen hosszú idő.

– Nem félsz? – suttogta, amikor ujjaim az ajkainál jártak. Megráztam a fejemet, egy hang sem jött ki a torkomon. ­– Miért?

Lágyan elmosolyodtam, ujjaimmal a sűrű tincsekbe túrtam. Selymes tapintása egy pillanatra eltérített a válaszadástól, de végül mégis meg tudtam szólalni.

– Mert nem egy félelmetes arcot látok, pusztán egy megtört királyét, akinek húsz éve nyomja a lelkét a bánat és a fájdalom.

 

A meghitt pillanatot egy bátortalan kopogás szakította félbe, Edric pedig azon nyomban felpattant és visszaült korábbi helyére, majd kikiáltott.

– Ki az?

– Milton vagyok, uram. Érdeklődnék, hogy minden rendben van-e a kisasszonnyal.

Edric felkelt, majd résnyire nyitotta az ajtót.

– A lehető legnagyobb rendben. Megtaláltad a kölyköt?

– Igen, uram. Elég ramaty állapotban van. Ugye nem…? – Milton sokat sejtetően felhúzta a szemöldökét, mire Edric elszégyellte magát. Ő sem tudja, mi ütött belé, amikor megütötte újra és újra, de a dühtől, ami benne dolgozott, akkor jó ötletnek tűnt laposra verni a kis férget.

– De, én tettem. Hidd el, nagyon is megérdemelte.

– Szóltam én egy szót is? Meddig kívántok a lakosztályában maradni, ha nem vagyok túl tolakodó?

– Miért, kiadtad másnak is? – Milton felháborodott képet vágott, de Edric tudta, hogy csak megjátssza. Már volt rá példa, hogy így cipelt ágyba egy-egy cselédlányt.

– Nem. De hamarosan fel fog tűnni valakinek a kishölgy eltűnése. Abból pedig komoly baja származhat.

Edric ekkor hátrapillantott a lányra, aki maga elé meredve bámulta az ágytakarót. Úgy gondolta, inkább jobb, ha nem hallja a beszélgetés további részét, ezért kilépett a folyosóra, becsukva maga mögött az ajtót.

– Én is tudom, de ha sikerül épségben visszacsempészni a bálba, senkinek sem kell megtudnia, hogy velem volt.

– Tehát látta már az arcodat, ugye? Hogy fogadta?

Edric felsóhajtott. Még mindig érezte a lány finom érintését az arcán. Beleremegett, ahogy végigsimított a vágáson, mégsem állította meg, annyira jól esett neki egy őszinte érintés. Most döbbent rá, mennyire vágyott rá, hogy valaki megérintse, hogy egy jó szót szóljon hozzá.

– Mivel még itt van és él, elég jól. Most pedig, ha megbocsátasz…

– Uram, adhatok egy tanácsot? – állította meg Milton, mielőtt belépett volna a szobába.

– Csak röviden.

– Ne habarodj bele az ifjú hölgybe. A törvény él, amit te magad hoztál épp azért, hogy ne legyen melletted senki. A hatalmad megkérdőjelezik, ha egy nő kedvéért visszavonod a szavad.

– Én is tudom – szűrte dühösen a fogai között Edric. – Felesleges figyelmeztetned rá. Amint magához tér a kezdeti sokkból, útjára indítom.

– Helyes. Senkinek sem hiányzik a bonyodalom, nem igaz?

Edric válasz helyett azonban határozottan becsukta az inas előtt az ajtót.

Épp felkeltem és a megvarrt, kitisztított ruhámhoz léptem, amikor nyílt az ajtó. Zavaromban magam elé kaptam a szoknyámat, Edric pedig fülig vörösödött.

– Elnézést, kopognom kellett volna. Ne haragudj, máris kimegyek…

– Nem, végül is én vagyok a vendég, nem kéne egy szál semmiben mászkálnom – mosolyodtam el, mire a király rám pillantott. Tekintetében vágy égett, de közel sem olyan, mint az éjjel Coltonéban. Pillantása éhes volt, bármire kész, mégsem tolakodó, és a gyengédség tüze lángolt benne. Tudtam, hogy sosem bántana, nem bánna úgy velem, ahogy a lord. Vágytam az érintésére, a csókjaira, ezért felbátorodva elengedtem a ruhát. Az anyag lágyan, hangtalanul hullt le a lábam elé, Edric pedig nagy levegőt vett. A félhomályban tekintete elsötétült, majd a következő pillanatban megindult felém.

Három hatalmas lépéssel előttem termett és a karjaiba kapott. Egy néma másodpercig csak néztük egymást, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Nem volt durva vagy követelőző, királyhoz méltó módon várt a bebocsátásra, amit örömmel adtam meg neki. A csók nem volt kapkodó, lassan, ráérősen ízlelgettük egymást, most nem voltunk mások, csak férfi és nő, nem pedig király és alattvaló, vagy megmentő és bajba jutott hölgy. Nem voltak szerepek, vagy ránk kényszerített viselkedési normák. Senki nem várta el, hogy illedelmesek vagy kötelességtudóak legyünk. Ebben a pillanatban azt kívántam, bár megállna az idő, hogy örökké így lehessünk, ketten együtt. Alig ismertem, mégis tudtam, hogy ő az, akit nekem szánt az ég. Törvény ide vagy oda, nekem őt kell szeretnem!

Néhány végtelennek tűnő perc múlva elszakadtunk egymástól, Edric pedig lihegve támasztotta homlokát az enyémnek. Arcán bájos mosoly játszott, ujjaival az arcomat simogatta.

– Menned kell, tündérke.

Ne!– kiáltottam fel a lelkem mélyén, de tudtam, hogy igaza van. Nem maradhatok, hiszen kérők sora vár még rám. Nem marad más ebből az estéből, csak egy szép emlék, ami életem végéig kísérteni fog.

Edric ellépett tőlem, én pedig némán felöltöztem. Csendben tettük meg az utat a bálteremig, majd egy hátsó ajtón keresztül kilépve ismét az udvaron voltunk, a főbejárat előtt. Úgy tűnik, nem csak a kertet építették ki labirintusszerűen, de az egész kastélyra ez volt a jellemző.

A lépcső aljáig vezetett, de igyekezett végig árnyékban maradni, nehogy valaki más is meglássa rajtam kívül. Tudtam, hogy most a búcsú következik, mégsem akartam elszakadni Edrictől. A szívem fájdalmasan összeszorult a mellkasomban, ahogy az elkövetkező életemre gondoltam, nélküle.

– Én csak eddig jöhettem, tündérke – szólalt meg szomorúan. Egy pillanatra úgy tűnt, neki is legalább annyira fáj az elköszönés, mint nekem.

A teremből kiszűrődött egy lágy, mégis fájdalmas ballada. Edric elmosolyodott és a kezét nyújtotta felém.

– Szabad egy táncra, kisasszony?

Bólintottam, és a következő pillanatban már kecsesen mozdultunk a zene ritmusára. Elbűvölő táncos volt, még a tartásából is áradt az uralkodói kellem. Lassan körbetáncoltuk a lépcső előtti teret, és mire körbeértünk, a zene is véget ért. A legtökéletesebb búcsú volt ez, benne volt minden el nem mondott szó, ki nem mondott vallomás.

Edric kezet csókolt, ajkai finoman érintették a bőrömet, beleborzongtam a lágy mozdulatba.

– Ég óvjon, kék tündérke.

– Isten óvja a királyt – köszöntem el tőle, és elindultam a lépcsőn. Edric ismét a háttérbe húzódott, majd meggondolta magát és felém száguldott. Hatalmas, férfias ujjait az arcomhoz érintette és szenvedélyesen megcsókolt. Nem törődött azzal, hogy valaki meglátja akár őt, akár engem, vagy éppen kettőnket. Nem létezett más, csak mi. Mosolyogva lépett el tőlem és visszamosolygott rám.

– Egyébként a nevem Henriette – szóltam még utoljára hozzá, mire megrázta a fejét.

– A tündérke jobban illik hozzád, ifjú hölgy.

Elnevettem magam, holott legbelül sírni tudtam volna. Ez az utolsó alkalom, hogy láthatom a királyunkat, és minden porcikáját az elmémbe akartam vésni. Úgy tűnt, ő is hasonló indokból maradt még mindig, majd tekintetünk találkozott. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, de nem moccantam. Csak néztük egymást, immár két idegenként, a szerepek újra a helyükön voltak, és ezt mindketten jól tudtuk.

A pillanatot viszont újból félbeszakították, ezúttal azonban komoly bajban voltunk.

Egy férfi rohant feléjük, Edric pedig rögtön felismerte a szemét alakot. Ez volt az a féreg, aki megtámadta a lányt. Úgy látta, már jobban van, főleg, hogy teli torokból ordítozott. Mégis el kellett volna törnie a nyakát.

– Ránézett a királyra! Halál reá! Törvényt szegett! – kiáltozta megállás nélkül, és mielőtt Edric elérhette volna, már be is rontott a bálterembe. Hirtelen Milton bukkant elő a semmiből, és megragadta a karját.

– Mondtam, hogy bajba fogod sodorni! Te mondtad rá ki a halálos ítéletet!

Colton addigra már riadóztatta az őrséget, a zene abbamaradt, és mindenki kirohant a bálterem elé, ahol Henriette igyekezett magyarázkodni. Azonban a lord szava többet ért az övével szemben, senki sem hitt neki. Edric kétségbeesetten figyelte, ahogy két őr közrefogja Henriette-t, és már vitték is a rögtön ítélő bíróság elé, akik azonnal kimondják a halálos ítéletet rá. Mielőtt azonban utánuk indulhatott volna, Milton újból visszatartotta.

– Mégis mit művelsz? Húsz éven keresztül be tudtad tartani a saját törvényedet, most viseld el, ha megszeged! Mi ütött beléd?

– Húsz éve még nem ismertem Henriette-t. Engedj!

– Nem! Tudod nagyon jól, hogy némely csoportok alig várják, hogy hibázz. Ha most utánuk mész és megmented, azzal nemcsak a koronát, de az országot is veszélybe sodrod!

Edric nagyon is jól tudott a körülötte ólálkodó veszélyről, akik inkább az anyját látnák a trónon helyette, de nem tudott tisztán gondolkodni. Egyedül a lányt látta, aki kétségbeesetten pillantgatott hátra, miközben ketten húzták a kivégzőhely felé.

A király dühösen öklözött bele egy közeli fa törzsébe, nem törődve a sérülésekkel és a fájdalommal. Akkor is tennie kell valamit!

Így kerültem hát ide, a hóhér bárdja elé. Követtem a szívem, ami törvénybe ütköző cselekedet ebben az országban. Ott, ahol a királyt félreismerik és félik, holott az egyik legjobb szívű, legkedvesebb, leggyengédebb férfi, akit valaha is ismertem. Tudtam, hogy nem menthet meg, hiszen azzal tönkretenné a tekintélyét, márpedig az uralkodónak az egyik legfontosabb dolog, hogy tiszteljék.

A bíró intett, én pedig letérdeltem az előttem lévő, vértől feketedő tuskó elé. A hóhér félretűrte a hajamat, hogy a bárd még véletlenül se csússzon el, majd hallottam a suhogást, ahogy a feje felé emeli a halálos fegyvert.

A körülöttem lévő emberek már előre nevettek hamarosan bekövetkező halálomon, Colton pedig elégedetten mosolygott pont az orrom előtt. Bosszút állt, amiért nem hagytam magam megerőszakolni. Ha újra élhetném azonban a mai estét, azt kívánnám, bár ugyanígy történne minden.

– Valamit az utolsó szó jogán? – hajolt le hozzám a bíró.

– Isten óvja sokáig a királyt! – kiáltottam, majd lehunytam a szemem. A bárd őrjítő sebességgel sújtott le, de az utolsó pillanatban történt valami.

Egy kiáltás szakította félbe a kivégzésemet, én pedig Edric hangját véltem felfedezni, bár tudtam, hogy valószínűleg képzelődöm. Hiszen az nem lehet…

– Tedd le a bárdot azonnal! – a hang már egészen közel járt hozzám, de még mindig nem nyitottam ki a szemem. A tömeg döbbent morajjal zúgolódni kezdett, néhányan szentségeltek, mások imádkozni kezdtek. Egyik szemem résnyire nyitottam és a halálra vált Coltont pillantottam meg. Vajon mit láthat, amitől ennyire megijedt.

Valaki a kezemhez ért, és eloldotta a kötelet, amivel hátrakötötték a csuklómat. Lassan talpra segített, én pedig ekkor nyitottam ki a szemem.

Edric mosolygott rám elragadóan, és letérdelt elém. A döbbenettől csak dadogni tudtam.

– Felség? Mégis mi az ördögöt művel?

– Henriette, nem kertelek, légy a feleségem! – szemeiből csillogó szerelem áradt, a szavai pedig őszintén csengtek, akár egy örökre szóló ígéret.

– Hogy mi?

– Drága tündérke, te vagy az egyetlen ember, aki undor vagy félelem nélkül tekintett rám, vállalva akár a halált is értem. A mai volt életem legszebb éjszakája, és még számtalan ilyet szeretnék átélni veled, drága Henriette. Ha te is akarod.

Könnyek gyűltek a szemembe, és egész testem remegett. Nem hittem el, hogy az egyetlen ember, aki iránt valaha is felgyúlt bennem a szerelem szikrája, itt térdel előttem és feleségül kér. Olvastam tündérmeséket az ilyen pillanatokról, a barátnőimmel számtalan délutánt töltöttünk erről álmodozva, és mégis… Itt vagyok, velem történik mindez.

– Edric, királyom, örömömre szolgálna, ha férjemnek nevezhetnélek!

A királlyal egyszerre nevettük el magunkat, majd felkelt és a karjaiba vett. Boldogan csókoltam meg, nem törődve az emberekkel, akik tátott szájjal nézték a jelenetet. Edric ekkor ismét talpra állított, és a tömeg felé fordult.

– Ezennel eltörlöm azt a nevetséges törvényt, miszerint senki sem pillanthat rám. Most pedig… azt hiszem, nemrég még egy kellemes hangulatú bál folyt a trónteremben. Menjünk, és élvezzük az este hátralevő részét!

Mindenki örömmel kiáltott fel, tapsoltak és éltették a királyt és újdonsült menyasszonyát, majd a bálterem felé vették az irányt. Edric azonban maradt, és szorosan magához ölelt.

– Egy pillanatig azt hittem, nemet fogsz mondani – fordult felém szomorkás mosollyal.

– Én pedig egész életemben rád vártam. Gondoltam, ennyit te is tudsz várni rám.

Edric ismét felnevetett, a boldogság szinte elhalványította a sebhelyeket, de már ez sem érdekelt. Megtaláltam az igaz szerelmemet, akire szüleimnek sem lehet panasza, és ezzel nem csak a sajátomat, de az ő lelkét is megmentettem. Örökre. 

Happy end

Végzetes döntés

Fáradtan, az iskolából épphogy hazaérve kinyitottam a laptopom, és félve néztem meg az e-mailjeimet. Sejtettem, mire számíthatok, de nem tudtam megszokni. Már a piros jelzés figyelmeztetett, hogy új üzenetem jött. Természetesen megint tárgy nélkül, és én rettegve kattintottam rá. Vagy így jöttek, vagy valami frappáns, cseppet sem kedves vagy becéző névvel illettek. A legnagyobb baj, hogy nem tudom nem elolvasni. Mindig reménykedek, hogy valamelyikben találok valamit, ami magyarázatot ad az elmúlt negyed évre. Vagy amelyik egy kicsit is együtt érez velem. Persze ilyeneket nem kaptam. Az első hármat – emlékszem – sírva olvastam el. Ez a legfrissebb nem volt kreatív, bár sok újat sem mondott. Akárcsak az előző ötvenhárom, a mostani is a képről és rólam beszélt. Hogy kurva vagyok. Hogy dögöljek meg, és nincs keresnivalóm a normális emberek között. Hogy legjobb lenne, ha elköltöznék és átiratkoznék egy másik iskolába. Mindez egy rossz döntés miatt…

Az egész úgy három hónappal ezelőtt kezdődött. Egy internetes oldalon megismerkedtem Marcival. Eleinte kedves volt, vicces, igazi álompasi, bár jó pár évvel idősebb nálam. Rengeteget beszélgettünk, úgy tűnt, minden érdekli velem kapcsolatban, végül megbeszéltünk egy találkozót.  Féltem elmenni, bár képen már láttuk egymást, de személyesen minden más. Ennek ellenére a randi hihetetlenül jól sikerült, és még mindig megmaradt az illúzió. Elképesztően rendes volt, még akkor is, amikor meglátott. Valljuk be, nem vagyok egy szépségideál. Egyenes, semmitmondó színű hajam, erős körteformám, és a némi súlyfelesleg nem emelt a klasszikus szépségek közé. De ő más volt. Nem kezdett el cikizni, nem hagyott ott és nem keresett kifogást, hogy lelépjen. Meghívott egy kávéra, én pedig boldogan elfogadtam. Néhány találkozó után aztán előhozakodott egy kéréssel. Itt rontottam el mindent, azt hiszem, de tizenhat évesen, a sorból kilógva, az ember lánya élvezi, ha odafigyelnek rá, ha valaki kíváncsi rá. Nem volt nagy vagy különleges kérés, csak pár képet szeretett volna csinálni rólam. Nem gondoltam semmi rosszra, úgyhogy igent mondtam. A következő alkalommal már a lakásán találkoztunk, vagy legalábbis én azt hittem, hogy az. Igazi profi fotóstúdióként volt berendezve, sminkessel, fodrásszal. El voltam ájulva a fogadtatástól. A két lány furcsán, de kedvesen mosolygott, én pedig még ekkor sem sejtettem semmit. Szépen kicsinosítottak, Marci pedig elégedetten méregetett. Majd megcsóválta a fejét. Emlékszem, azt hittem, hogy mégis elküld. De nem tette, helyette mást kért, kezében egy apró bikinit szorongatva.

– Figyelj, az egész semmiség, szuper lesz! – mondta, miközben átvettem a falatnyi ruhadarabokat. Egyáltalán nem állt jól, szorított és kényelmetlenül éreztem magam. Próbáltam eltakarni a hurkáimat, de Marci megakadályozott. Azt mondta, csodaszép vagyok. A pódiumhoz vezetett, ahol már várt a fotós. Akkor igazi sztárnak éreztem magam, ahogy kattogott a gép, és végrehajtottam az utasításokat. Végül Marci arra kért, hogy vegyem le a felső részt.

Rögtön nemet mondtam, de ő megint elém lépett. Megsimogatta az arcomat és megcsókolt. Én elalélva olvadtam a karjaiba, így észre sem vettem, hogy kioldotta a csomót a hátamnál, majd lassan leemelte rólam a felsőt. Nagyot nyelve fordultam el, de Marci maga felé fordított.

– Hidd el, Ági, gyönyörű vagy!

Én pedig elhittem. Megfordultam, a gép újra működésbe lépett. A felsőrész nélkül – szégyellve magam és a testemet – csak álltam középen, és automatikus mozdulatokkal hajtottam végre, amit a fotós kért. Próbáltam mosolyogni, Marciból erőt meríteni, aki éhes szemmel méregetett. Nem tudtam, mit akar, miért néz. Túlságosan naiv voltam, azt hiszem.

A fotózás végén, amikor mindenki elment, kettesben maradtunk. Bevallotta, hogy alig bírta levenni rólam a szemét, és hogy megkívánt. Azt mondta, azóta erre vár, amióta meglátott. Újra megcsókolt és lehúzott az ágyra. Őszinte leszek, izgatott voltam. Nagyon tetszett a fiú, még nem találkoztam nála rendesebb emberrel. Aztán valami megváltozott. Kezdett durva lenni, erőszakoskodott. Megpróbáltam leállítani, de leszorította a karomat és lerángatta rólam a pólómat. Sírva kértem, hogy álljon le és hagyjon békén, de úgy tűnt, meg sem hatja a kérlelésem. Végül utolsó elkeseredésemben megütöttem, amire végre észhez tért. Dühösen leszállt rólam, és rám kiabált. Azt mondta, undorító vagyok, és mit képzelek magamról, hogy visszautasítom, majd kidobott.

Porig alázva vettem magamra a kabátomat, és teljesen összetörve értem haza. Tudtam, hogy hiba volt, hogy nem kellett volna elmennem, de Marci olyan kedves volt, ezzel levett a lábamról, nem gondolkodtam. Anyáék nem láttak meg, azt hittem, minden rendben van, és véget ért a rémálom. Tévedtem. Marci hátba szúrt és tönkre tette az életemet.

A következő héten tele volt a fotóimmal az egész iskola a nevemmel és az e-mailcímemmel ellátva. Először fel sem fogtam, hogy magamat látom a képeken. Csak egy kövér, durván kisminkelt lányt láttam, aki zavartan mosolygott vissza rám. Kellett pár pillanat, míg leesett a dolog. Marci elárult. Csak játék volt az egész, ami a dagadt csaj szívatására ment ki. Gondolom, valahogy belógott a suliba, teleaggatta velem a falakat, amiért nem feküdtem le vele. Sírva tépkedtem le a papírlapokat, de legalább száz kép volt a folyosókon, a vécékben, és a tantermekben. Természetesen a tanáriban is landolt pár fotó, így nem kerülhettem el a balhét. A következő óráról, amin zokogva ültem, kihívtak, és egyenesen az igazgatóiba vittek. Rettegtem, hogy esetleg kicsapnak, de Novák tanár úr megértő volt. Azt mondta, ha szeretnék, töltsek otthon pár napot, addig eltünteti a képeket és megbeszéli a szüleimmel. Sírva tiltakoztam ellene, még csak az kéne, hogy anyáék bejöjjenek. Azt már nem! Az asztalra csaptam, kiabáltam, hogy bármit megteszek, csak ne szóljanak nekik. Végül, bár nehéz szívvel, a tanár úr beleegyezett, feltéve, hogy hetente kétszer eljárok az iskolai tanácsadóhoz. Mostanáig sokat nem ért el velem, tekintve, hogy egyáltalán nem akartam sem vele, sem mással beszélni a történtekről. Itthon természetesen nem mondtam semmit, és úgy tűnt, anyáék sem vették észre, hogy megváltoztam. Mindenki el van foglalva a saját életével, a saját démonjaival, így az enyémekre már nem marad se idő, se türelem.

Mindez két hete történt, azóta pedig kész borzalom az életem. Ez egy kisváros, ahol szinte mindenki ismer mindenkit. Csodálkozok rajta, hogy idehaza még nem tudnak róla. Az utcán leköpnek és kinevetnek, a postafiókom tele van gyalázó levelekkel, és senki sem áll szóba velem. Kezdek bedilizni, fogalmam sincs, hogyan tovább. Az utolsó e-mail jut eszembe a költözésről. Anyáékat nem tudnám rávenni, hiszen nem tudnak semmiről. Ha elmondanám, életem végéig szobafogságban lennék, bár ez az opció elég szimpatikusnak tűnt. Az iskolaváltás szintén magával vonzaná a vallomást, úgyhogy erről is letettem.

A sírás kerülgetett, így leborultam az asztalra. Mihez kezdhetnék ezután? Az iskola még két évig tart, addig nem bírom ki, de máshova sem mehetek.

Egy ötlet körvonalazódott a fejemben. Nem kell hozzá sok minden… A gondolataimból azonban egy csippanás térített magamhoz. A laptop kijelzője pirosan villogott, újabb üzenet érkezett. A tárgy: helló, playboy nyuszi. Na, ez elég frappáns. A feladót meg sem nézve nagyot sóhajtva nyitottam meg, meglepetésre aligha számíthatok. A levél mégis megdöbbentett. Kétszer is átolvastam, mire felfogtam.

„Helló, dagadt playboy nyuszi!

Sajnálom, hogy azt hitted, lehet köztünk valami. Ennyit még nem szenvedtem egy numeráért, persze veled ez sem jött össze. Életed legszebb éjszakája lehetett volna, de igazi lúzerhez méltóan berezeltél. Remélem, megtanultad a leckét, a magadfajtáknak hol a helye. Mindig hátul, ahol senki sem lát.

Minden jót!

Marci”

Újra és újra elolvastam, de a tartalom nem változott. Végül kitört belőlem a zokogás, a sokk görcsbe rántotta a testemet. Próbáltam egy párnát az arcomba tuszkolni, legalább anyáék ne hallják meg, ahogy épp teljesen összeomlok. Legszívesebben ordítottam, toporzékoltam, sikítottam volna, de nem lehet. Nem, mert meghallják. Ha anyáék megtudnák, mit tettem, kinevetnének és megaláznának, mint a többiek. De nem lesz rá alkalmuk… Tudom, hogy nem büszkék rám, hiszen ki akarna magának egy dagadt, mindenben vesztes gyereket? Gondolom, ők sem ilyenre számítottak, hanem valami szuperszexi, mindig csinos és kifogástalan viselkedésű elitbarbira. De engem kaptak.

Pillantásom a szemben lévő tükörre esett. Magamat láttam, amint kisírt szemmel, teljesen összetörve ülök. Szánalomra méltó látvány. Talán igazuk van. Korcs vagyok, akinek semmi keresnivalója az emberek között. 

Letöröltem a könnyeimet az arcomról, tekintetem a lepedőre vándorolt. Megragadtam az ollót és pillanatok alatt vékony csíkokra szabdaltam. Hála a sok háztartástan és technika órának, rövid időn belül egy takaros kis kötél lógott a kezemben. Körbenéztem a szobában és a legmagasabb pontot kerestem, ahova rögzíthetem az egyik végét. A másik pedig… Szerencsére a belmagasság elérte a három métert, a magam alig százhatvan centijéhez nem volt nehéz megtalálni a megfelelő helyet.

Végül a választásom a fűtőcsőre esett. Felálltam a székre, és gondosan hozzáerősítettem a rögtönzött kötelet. Megrántottam, és amikor elfogadhatónak ítéltem, lemásztam a székről. Ismét a laptopra pillantottam, Marci neve szinte virított a képernyőm. Gondolkodás nélkül megcsináltam a hurkot úgy, a lábam ne érje a talajt.

Újra felálltam a székre, a kötelet a nyakamba tettem, egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Annyira sajnáltam anyáékat. De nem tudnának megakadályozni. Képtelen vagyok így élni, megalázva, kiközösítve csak azért, mert rossz döntést hoztam. Állandóan kísértene az emléke, ha pedig a szüleim megtudnák, folyton szégyenkezniük kellene a dagadt lányuk miatt, aki levetkőzött egy srác kedvéért. Lehunytam a szemem, és kirúgtam magam alól a széket.

A kötél reccsenve feszült meg, de nem törte el a nyakamat. Jó pár filmet láttam már, hogy tudjam, most jó pár hosszú, fájdalmas perc következik, míg a levegő távozik a tüdőmből, az agyam nem jut oxigénhez, a testem pedig feladja a küzdelmet. Én már feladtam, most ő következik. A gondolataim szétszórtak voltak, csapongtak, sok értelem nem volt bennük. Hirtelen beugrott, hogy búcsúlevelet kellett volna írnom, de a tények önmagukért beszélnek. Nincs mit megmagyarázni. A társadalom már kirekesztett. Ha pedig valakit nem fogadnak el, nincs helye a Földön.

Vajon benne leszek a hírekben? Vagy egy dagadt lány öngyilkossága nem olyan nagy szám? Minden napos eset, hogy valakit az osztály- és iskolatársai addig cikiznek, míg végül nem marad neki más kiút a halálnál? Mintha rémlene hasonló eset. Biztos nem is fognak rám emlékezni… Egy kis hájpacni, aki senkinek sem hiányzik, senki sem siratja meg, és hamarosan még a nevemet is elfelejtik.

A testem lassan elfogadta az elkerülhetetlent, lenyugodott, én pedig megkönnyebbültem. Végre vége…

 Vakító fehérség.

Gépek zaja, csipogása.

Cipők kopogása a kemény linóleumpadlón.

Hát mégis túléltem…