Véres valóság - 1. Változás

Némán feküdtem a nagybátyám mellett, és a tökéletes profilját bámultam. Egyenes, szögletes arccsont, határozott áll, szépen ível szemöldök, vékony, parancsoló ajkak. Harminchat éves létére senki sem mondta többnek huszonötnél. Megnyerő külsejét még tovább fokozta kusza, rövid fekete haja és sötétbe hajló, szinte fekete szeme. Igéző pillantása minden nőt levett a lábáról. Már akik vették a bátorságot és elég közel merészkedtek hozzá. Megjegyzem, jól tették, ha elkerülték. A nemrég látott jelenet örökre elvette a kedvem még attól is, levegőt vegyek, nemhogy tovább létezzek. Mégis kénytelen voltam elviselni a létezés fájdalmát, és úgy tettem, mintha nem láttam volna, amikor hazaért.

Hajnalodott, mikor zörgésre ébredtem. Michael általában későn járt haza, így megszoktam, ha hajnalban zajt hallottam a földszintről. Amikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, még tizenöt éves koromban, egyedüli rokonom, Michael vett a szárnyai alá és befogadott az otthonába. Kezdetben nehezen oldódott fel, fogalma sem volt, mihez kezdjen egy kamaszlánnyal, de végül összecsiszolódtunk. Ennek már öt éve, azóta befejeztem a középiskolát, és már egyetemre járok. Michael pedig ragaszkodott hozzá, hogy tartsam meg az örökséget, majd ő kifizeti a tandíjat és minden egyéb költséget, ha cserébe továbbra is itt lakom nála. Nem volt ellenemre, a háza nagyjából úgy festett, mint egy kacsalábon forgó palota. Nem részletezem, álom életem volt.

Aztán ma éjjel minden megváltozott. Mivel felébredtem, úgy döntöttem, mezítláb lekászálódom és beköszönök neki, majd beugrok a konyhába egy kis késői nasira. A szobája azonban üres volt, az ágya pedig érintetlen. Megvontam a vállam, nem törődtem a furcsasággal, egyenesen a konyhába indultam. A lengőajtó alól fény szűrődött, és gondoltam, meglepem a nagybátyámat. Azonban visszagondolva, én voltam, aki megdöbbent, lefagyott, és halálra rémült.

A konyhából egy ajtó nyílik a hátsó kertbe, néhanapján kint a teraszon fogyasztottuk a reggelit. Ez az ajtó volt, ami először feltűnt. Foltos volt, ami leginkább valami elkenődött maszathoz hasonlított. Oldalra döntött fejjel léptem közelebb hangtalanul, amikor egy morgás megálljra késztetett. A pult mögül zörgés támadt, én pedig – balga módon – kíváncsian léptem közelebb. A szemem sarkából azonban gyorsan megállapítottam, hogy az ajtón található folt bizony élénkvörös.

Óvatosan pillantottam le, felkészülve minden eshetőségre, persze a valóság százszor rosszabb volt az elképzelésnél. Gondolatban mosómedvét vagy kóbor macskát képzeltem el, ami keservesen keresi a kiutat, ám az ereimben is megfagyott a vér. Michaelt láttam térdelni valami előtt. Háttal volt nekem, így látni nem láthatott, hallani pedig biztos nem hallott, hiszen még levegőt sem vettem. Párat pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom vagy hogy eltűnjön előlem a szörnyű kép, már nem is tudom. Minden esetre, Michael csurom vér volt, az előtte lévő kupac pedig egy holttest volt. Egy fiatal nő, úgy saccoltam, bár az arca telis tele volt karmolás nyomokkal, felhasítva a torka és az alvadt vér feketén száradt a bőrére. A tekintete azonban a távolba meredt, rettegéssel telve örökítette meg az utolsó pillanatát. Michael pedig… elégedetten mordult fel, amikor nagyot harapott a karjába és egy jókora darabot szakított ki a húsból. Jóleső hangot hallatva rágcsálta a cafatot, engem pedig a rosszullét kerülgetett. Amilyen halkan csak bírtam, kiosontam a konyhából, és rettegve reméltem, a férfi nem hallott belőle semmit. Amikor végre a szobámba értem, kulcsra zártam az ajtót, és lábamat felhúzva ültem le az ágyra. Magam elé meredtem a vaksötétben, az agyam ide-oda cikázott, a gondolataim rendezetlenül csapongtak.

Michael egy sorozatgyilkos, szadista, vagyis minden kétséget kizárólag beteg hajlamokkal? Vagy netán valami mesebeli szörny, aki magából kifordulva vadászik szüzek vérére? Mindkettő őrültségnek hatott, a többi eshetőségbe pedig bele sem mertem gondolni. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit láttam, holott ténylegesen a szemtanúja voltam, ahogy – ha nem is élve – de felfalt valakit.

Hogy fogom túlélni az éjszakát? És ha nem lakott jól, a vérszomj nem múlt el, és engem akar? Ezek után nem tudtam elhinni, hogy a bezárt ajtó egy pillanatig is megállítaná.

Gondolatban összeszidtam magam. Ismerem Michaelt. Nem szörnyeteg. Túl sok horrort néztem, ezért a rengeteg, véres gondolat. Azonban a tény, miszerint a nagybátyám egy emberből evett, nem halványodott el. De nekem nem ártana, ezt legalább biztosan tudom. Számtalan alkalma lett volna rá, mégsem ért hozzám egyetlen ujjal sem.

Igazából, ha belegondolok, tényleg nem ért hozzám. Sosem fogta meg a kezem, míg kisebb voltam, egyszer sem ölelt át, vagy akár véletlenül sem ütközött össze egyik testrészünk sem. Különös.

Nagy levegőt vettem, és igyekeztem lenyugtatni a szívverésemet, nem sok sikerrel. Lépések zaja ütötte meg a fülemet, és újból összerezzentem, a vérnyomásom az egekbe szökött. Az adrenalin dübörgött a bensőmben, a légzésem szaggatottá vált, és mereven az ajtóra szegeztem a tekintetem. Lelki szemeim előtt szinte láttam berobbanni és szilánkosra törni. De nem történt semmi, két rövid kopogáson kívül. Megfordult a fejemben, hogy nem válaszolok, de ismét magam előtt láttam a berobbanó ajtót, ezért kiszóltam.

– Tessék?

Michael megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna. Talán nem gondolta, hogy fent vagyok? Végül is, hajnali háromkor nem szokásom fent lenni, akkor mégis miért kopog? Tudja, hogy lent jártam? Hogy kiderült a titka, bármi is legyen az igazság?

– Minden rendben? Zajt hallottam, te voltál?

Vicces, még, hogy zajt hallott. Miközben élvezettel marcangolt egy hullát a puszta fogaival?!

– Igen, csak jártam egyet, de már minden oké.

– Bemehetek?

Ó, ne. Ettől féltem. Ha azt mondom, nem, gyanakodni kezd, viszont borsódzik a hátam a tudattól, hogy egy szobában legyek vele. Erőt vettem magamon, nagy levegőt vettem és magamban bólintottam.

– Persze, egy pillanat.

Az ajtóhoz léptem, és elfordítottam a kulcsot. Talán arra számítottam, hogy rögtön berúgja, vagy legalábbis betör rajta, de mivel semmi ilyesmi nem történt, lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót.

Mosolyt erőltettem magamra, és egy hanyag kézmozdulattal beinvitáltam.

Michael biccentett, és beljebb lépett a sötét szobába. Rettegve hajtottam be az ajtót, legszívesebben azonnal kirohantam volna és tárcsáztam volna a rendőrséget, de leküzdöttem az érzést, a következő pillanatban pedig már kattant a zár. Kettesben maradtam valamivel, ami egykor a nagybátyám volt, most pedig egy vérengző gyilkos.

– Beszélnünk kell.

Michael kijelentését számtalan hosszú, már-már végtelennek tűnő perc követte, azóta feküdtünk egymás mellett az ágyamban. Hol őt bámultam, hol a plafont, hol az ajtót, ami jelen pillanatban inkább tűnt börtöncella ajtajának, mint békés, fehérre mázolt bejárót. Úgy éreztem magam, mint egy csapdában vergődő kisállat, amire már leselkedik a farkas, és tudja, hogy nincs menekvés.

– Beszélnünk kell – ismételte magát, én pedig összerezzentem, ahogy megszólalt. Felé sandítottam, de Michael nem engem nézett, hanem az előtte lévő szekrényre koncentrált. Minden izma megfeszült, mintha komoly fájdalmai lennének, bár az arcán ennek semmi jelét nem láttam.

– Már mondtad. Miről kell beszélnünk?

Próbáltam annyi nyugalmat erőltetni magamra, amennyit csak tudtam, de így is megremegett a hangom. Michael is valószínűleg észrevette, mert rám nézett.

– Nemsokára betöltöd a huszonegyet.

– Igen – sóhajtottam. Így sosem érünk a végére.

– Nézd, ez nagyon fontos – mondta szigorúan a férfi. Látta rajtam, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet, de ha egyszer nem tér a lényegre, akkor nem tudok sokáig várni.

– Akkor csak mondd el. Mit kell megtudnom? Milyen brutális titkot rejtegetsz? – kapargattam meg a felszínt, hátha ráharap.

– Nicolette, tudom, hogy láttál. De meg akarom magyarázni.

Bingó! A biztonság kedvéért azért felugrottam az ágyról.

– Mégis mit? Hogy miért cipelsz be éjnek évadján hullákat és lakmározol belőlük jóízűen?

Michael elmosolyodott, majd rögtön elkomorodott.

– Igen, nagyjából. De nem az van, amit gondolsz.

– Hát nagyon úgy tűnik, hogy mégis. Vérengző, elmebeteg gyilkos vagy! – kiáltottam rá, egyszerűen nem bírtam tovább magamban tartani. Michael azonban nem mozdult, továbbra is megfeszülve feküdt.

– Nem ilyen egyszerű a helyzet.

– Egyszerű? Szerinted ez egyszerű? – Körbe-körbemászkáltam a szobában, de mégsem rohantam ki, ahogy bármelyik épeszű ember tette volna.

– Meg tudom magyarázni, de nem lesz sétagalopp.

– Most sem az, Michael! Úgyhogy lassan nekiállhatnál magyarázkodni, különben… - A fenyegetésem hatott, a férfi végre felült, és felém fordult. Bár ne tette volna…

Jégkék szeme világított a sötétben, és egyenesen engem pásztázott. Mozdulatai egy ragadozó kecsességét idézték, ahogy pedig méregetett, kétség sem fért hozzá: Michael nem ember.

Megrettenve ugrottam hátra, és kétségbeesetten kerestem valami fegyvernek használható tárgyat, de néhány plüssmackón és fésűn kívül nem sok minden akadt a kezem ügyébe. Utolsó gondolatként elhatároztam, ha túlélem az éjszakát, mindenképp beszerzek egy baseball ütőt.

– Különben? – Hangjában nem volt sem agresszió, sem düh, viszont ha nem látom a férfit, nem hittem volna el, hogy Michael beszél. Kellemes baritonja mély morgásra emlékeztetett, a hangok pedig nehezen formálódtak ajkai között. Átfutott az agyamon, hogy talán egy átváltozásnak leszek szemtanúja épp, ám a rettegés jeges késként döfött szíven: mégis mivé fog változni?

– Különben… hívom a rendőrséget!

Oké, tudom, elég bugyuta fenyegetés, de hirtelen nem jutott jobb ötlet az eszembe. Michael is felnevetett azzal az érdes, rémisztő hangjával, amibe beleborzongtam. Megropogtatta a nyakát, úgy válaszolt.

– Nem sokat tehetnek ellenem.

– Mi vagy te? – bukott ki belőlem a kérdés, magam is meglepődtem hirtelen jött bátorságomon.

Michael testén végigfutott egy remegés, ami halk morgásban ért véget, majd amikor újból rám nézett, a szeme ismét feketévé vált. Nagyokat pislogtam, és éreztem, ahogy megremeg a lábam. A következő, amire emlékszem, hogy Michael mellett ülök az ágyon, és aggódó tekintettel méreget.

– Mi… - nagyot nyeltem, fogalmam sem volt, hogy kerültem mellé.

– Azt hiszem, elájultál. Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni. Valószínűleg túl sok izgalomban volt ma részed.

– Azt mondod? – tört ki egy hisztérikus kacaj az ajkaim közül. A férfi elmosolyodott, és kifésülte a hajamat az arcomból. Az első alkalom, hogy hozzám ért. Apró, áramütésszerű borzongást éreztem az érintése helyén, és furcsán néztem rá. ­­– Te is érezted?

Michael csak bólintott. Mivel azonban válaszolni nem állt szándékában, tovább faggattam.

– És mégis mi volt ez? – érintettem meg félve az arcom, ami még mindig bizsergett.

– A közös vér találkozása.

– Nem értem – néztem magam elé bambán. – Mit akar ez jelenteni? Hogy én is sorozatgyilkos vagyok?

Michael felnevetett.

– Honnan veszed, hogy az vagyok? Egy hullát láttál velem, az nem sorozat.

Nagyon úgy tűnt, a férfi megpróbál agyonsokkolni. Hogy képes valaki egy ilyen esetről ennyire könnyedén és lazán csevegni? Mintha csak egy teadélutánon lettem volna.

– Megmagyaráznád végre, hogy mit láttam?! – törtem ki végül, hiszen félő volt, ha továbbra is így folytatjuk a macska-egér harcot, azt a szívem nem fogja bírni.

– Nicky, nézd, nem akarok kertelni, de nem így akartam, hogy megtudd. Még van pár napod a születésnapodig, addig bőven lett volna időm felkészíteni arra, ami rád vár.

– Ami pedig nem más, mint… – sürgettem a mondandóját, de úgy tűnt, sosem ér a végére.

– Hogy mi is vagy tulajdonképpen. Mi az, ami a véredben van születésedtől kezdve, amit a szüleidtől örököltél, mindaz, ami végigvonul a családon, senkit sem kímélve. A huszonegyedik születésnapodon kezdődik az átváltozás, ami az egész életedet megkeseríti. Kivéve, ha van veled valaki. Neked itt leszek én, legalábbis igyekszem.

– Michael, kérlek! Kezdek komolyan megijedni, úgyhogy mondj már valamit!

A férfi nagyot sóhajtott, majd újból előtört belőle a már ismerős morgás, a szeme pedig éppolyan jégkéken világított, mint néhány perce. Nem tudom, honnan jött a gondolat, de le mertem volna fogadni, hogy a konyhában a halott lány felett is így festhetett. Talán kicsit véresebb volt…

– Ez vagyok én, ez a családunk, és ez leszel te is hamarosan.

A látványa sokkolt, hiába láttam nem sokkal korábban ugyanígy, egyszerűen nem tudtam hozzászokni a gondolathoz, hogy a jól ismert és szeretett nagybátyám nem ember. Nem egészen ember. Valami, ami nagyon távol van minden emberitől…

– Ghoul.

A szó véres kardként lebegett felettem, bár csak halvány fogalmam volt a jelentéséről. Olvastam róluk korábban, akkor azonban teljes mértékig meg voltam győződve, hogy fikció, mindössze kitalált szörnyek elevenedtek meg a papíron. De most, hogy látom Michael eltorzult arcát, megváltozott hangját és a lényét körbevevő halálos aurát, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valóban merő kitaláció-e az a sok történet. Mesék egy olyan lényről, amivé hamarosan én is válok, már ha hihetek Michaelnek.

Viszont tekintve, hogy itt ül, él és lélegzik, kénytelen vagyok elhinni.

– Ez… fáj? – mutattam rá, mert egyszerűen nem állt össze a fejemben egyetlen értelmes kérdés sem. A férfi azonban megrázta a fejét.

– Nekem nem, de az első neked fájni fog. Teljesen megváltozik a tested, átalakulsz valami mássá. Gondolj bele, ahogy az emberi tested évek alatt esik át változásokon, a serdülésen, úgy erre most mindössze néhány perced lesz. Amint betöltöd a huszonegyet, elkezdődik.

– Ez azt jelenti, hogy… a szüleim is… - utaltam erre a ghoulos dologra, de képtelen voltam kimondani. Michael szelíden elmosolyodott és biccentett.

– Igen, ők is. És igazából az ő dolguk lett volna beavatni mindebbe. Csak sajnos az élet közbeszólt.

– Igen, az autóbaleset…

Michael azonban megrázta a fejét, és dühösen felpattant.

– Nem baleset volt! Hanem azok a rohadt vadászok! Pedig még csak nem is ártottunk senkinek…

Elkerekedett szemmel figyeltem a nagybátyám reakcióját. Az öt év alatt, amit itt töltöttem, még sosem láttam ilyen éles kitörést tőle. Mindig higgadt, visszafogott, meggondolt volt. Ez némiképp aggodalomra adott okot, úgyhogy rákérdeztem.

– Vadászok? Milyen vadászok?

– Akik meg vannak győződve, hogy mi mind lélektelen szörnyek vagyunk és gyilkolják a fajtánkat.

– Aha. Mert tulajdonképpen mik is vagyunk?

– Ghoul, már mondtam – Michael megdörzsölte a halántékát, és igyekezett lenyugtatni magát több-kevesebb sikerrel.

– Igen, oké. De ennél több magyarázatra lenne szükségem. A ghoul valami húsevő, ugye?

– Én inkább hullafalónak mondanám, egyesek meg dögevőnek titulálnak. De a lényeg, hogy nem támadunk élő emberre, beérjük a friss hullákkal.

– Szóval a lány, akit lent láttam… - a gyomrom is felfordult a tudattól, hogy már eleve halott volt, bár akkor sem lenne vigasztalóbb a helyzet, ha Michael ölte volna meg.

– Igen, már nem élt, amikor rátaláltam.

– Rátaláltál? – húztam fel egyik szemöldököm. Ismertem már a férfit annyira, hogy tudjam, mikor hazudik. Legalábbis az egyértelmű reakcióit észrevettem.

– Jó, oké. A temetőben találkoztam vele. Friss volt a sírja, gondoltam, megpróbálom.

– Kiástad? – igyekeztem elfojtani a nevetésem, de hiába, már kirobbant belőlem. Elvégre egy ilyen szürreális beszélgetésnél mindent szabad, nem igaz?

Michael mosolyogva, már némiképp lenyugodva bólintott.

– Oké, csak, hogy jól értem-e – kezdtem az összefoglalást. – Van három napom, hogy mindent megtudjak a ghoulok fajáról, amihez én is tartozom, ami lényegében hullagyalázó, húsevő, mesebeli lény. Stimmel? – Amikor a férfi vigyorgását visszafogva biccentett, folytattam. – A szüleimet vadászok ölték meg, akik hamarosan engem is üldözőbe vesznek, és nagy valószínűséggel el is kapnak, hacsak meg nem tanítasz pár trükköt. – Michael ismét helyeslően megrázta a fejét. – És végül, de nem utolsó sorban, az életem végérvényesen és visszafordíthatatlanul tönkre megy, amint betöltöm a huszonegyet. Átváltozom valamivé, ami többé nem illik az emberek világába. Ki kell hagynom az egyetemet, el kell felejtenem a barátaimat. Le kell mondanom mindenről, amit valaha szerettem, és fontos volt nekem. Igazam van? – Michael nagyot sóhajtott, de ezúttal nem helyeselt, ezért erélyesebben tettem fel a kérdést. – Igazam van?!

A nagybátyám szomorúan rám nézett, majd olyat tett, amit az elmúlt húsz évem alatt egyszer sem tapasztaltam tőle: szorosan átölelt, és a fülembe suttogott.

– Megoldjuk, Nicky. Megoldjuk.  

The Tenth - 2. fejezet

A landolás ezúttal kevésbé volt zökkenőmentes, a Tardis ugyanis az oldalán landolt. Romilly pedig Daviden. Davidnek nem volt ilyen mázlija, ő a padlóra esett.

Romy félve emelkedett fel. Most minden kiderül. A lányoknak volt idejük elmagyarázni, hogy mi a helyzet, és remélte, minden meggyőzőerejüket latba vetették, mert, ahogy egyre jobban az ügy részéve vált, úgy kezdett egyre jobban pánikolni, s érezte, minden segítség jól fog jönni.

Kikászálódtak hát a Tardisból, ami, ahogy utasai elhagyták, feltápászkodott oldaláról. Úgy néz ki, neki is van humorérzéke.

Romilly körbenézett és megdöbbenve tapasztalta, hogy mindenkit a radiátorhoz bilincseltek.

– Hát itt meg mi történt? – A kérdés nem túl eredeti, ám Romilly, úgy érezte, a helyzet tisztázása érdekében muszáj feltennie.

– Nos, késtetek – kezdte Amy. – A biztonsági őr felébredt, képzeld, van fegyvere, és azt mondta, hogy most szépen idebilincsel minket, amíg bekötözi vérző fejét. Ezért egyébként eléggé haragszik. Ha idézhetem: „Ha elkapom azt az eperlekvárhajú –itt jön egy szó, amit nem szívesen ismételnék el–, akkor istenemre, neki is lesz egy ilyenje. Ja, és képzeld Chris egész vicces. – Amy úgy tűnik, befejezte a beszámolót, mert túláradó mosollyal fordult Chris felé. Aki vagy vissza mosolygott, vagy vicsorgott. Romilly nem tudta volna megmondani. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy kettejük között épp valami idill volt kialakulóban, s Romy sajnálattal ugyan, de kénytelen volt véget vetni neki.

– Drágáim, nem szívesen zavarok, de dolgunk van.

– Á, igen – mondta Chris. – A hölgyek már beavattak. Rendkívül érdekes. Ám kénytelen vagyok hitelt adni ennek az őrült történetnek, már csak azért is, mert épp az imént tűnt el előttem a Tardis, most meg már vissza is jött. Akár jól is szórakozhatnék, csak közbejött ez az affér, az egyébként rendkívül szimpatikus őrrel. Szóval, ha nem túl nagy kérés…

– Ó, persze, persze. – Romilly ránézett Davidre, aki már órák óta nem engedte el kedvence új játékát, a szónikus csavarhúzót. David a biztató pillantás hatására próbaszerűen kinyújtotta kezét és Chris csuklójára irányította a csavarhúzót. Sajnos kevéssé volt még rutinos, mert Chris karjába is belevágott egy kicsit. A férfi ezt egy nem túl kedves megjegyzéssel díjazta, Matt pedig hangos nevetéssel. Chris azonban lehűtötte.

– Szerinted a te bilincsedet ki fogja levágni?– Matt elkomorult. – Na, ugye. Egyébként én fogom.

– Mi? Nem. Nem adom oda. Ez az enyém. – David határozottan megszerette kis kedvencét.

– Nem a tied kell, te nagyon normális. Azt mondták kapok egy saját Tardist. Felteszem, a sajátomnak is lesz ilyen mütyürje.

– Ez logikus – kiáltott fel vidáman Claire és Mattre nézett, aki szintén csodálattal bámult a kilences számú doktorra.

– Köszönöm – szólt Chris. – Igyekszem.

Felállt, leporolta magát majd kérdőn tekintett Davidre. – Nos, hol van?

– Micsoda?

– A Tardisom.

– Ja, hogy az. Romilly, ha megtennéd…

A lány bólintott és bement a Tardisba, majd a többiek legnagyobb megrökönyödésére kijött két roppant csúf kaktusszal.

– Tényleg? – Chris felhúzta a szemöldökét. – Kaktuszok? Mondjátok, ártottam én valamelyikőtöknek? Megsértettem valakit? David, Matt, nem ismertem el eléggé a képességeiteket? Lányok! Nem adtam autogramot? Vagy mégis mire ez a tortúra?

– Sajnáljuk Chris – kezdte David –, a Gallifrey-n adták. Mondjuk, lehet, hogy meg kellett volna kérdeznünk, hogy mit kezdjünk vele… – David halk tűnődésbe merült, Chris pedig türelmét vesztve kitépte a kezéből a növényt.

– Na, jó, hát ez kezd…

Befejezni azonban nem tudta, ugyanis amint két kezébe vette a kaktusz, az elkezdett vibrálni. Majd egy igen impozáns Tardisként jelent meg, a megszokottal ellentétben ezúttal világos zöldben.

– Na, ez már valami. –kiáltott fel Chris. – Ezzel már tudok kezdeni valamit. –Chris körbesétálta, majd a belsejében is tett egy kört, s a jól ismert megállapítással lépett ki az ajtón. – Belülről sokkal nagyobb. Ja, és megtaláltam a csavarhúzóm.

Chris felmutatta a kezében lévő tárgyat, majd egy szempillantás alatt szétrobbantotta a többiek bilincsét is. Megforgatta a kezében a csavarhúzót, majd így szólt:

– Ez nagyon megy nekem. Mondhatni, erre születtem. – Úgy tűnt, Chris átvette az irányítást, mert egyszer csak rászólt Mattre. – Matt, fogd a kaktuszt és húzzunk innét a…

Itt szava akadt, mert észrevette a visszatérő biztonsági őrt. Ám, mivel született angol úriember, imígyen szólt.

– Üdvözlöm megint, Mr. Perkins! Sajnálom, ami ma este Önnel történik, de kérem, értse meg, erre sajnos nincs magyarázat. Illetve van, de nem adhatjuk meg.

A teremben lévő összes személy csodálattal nézett Chrisre, hirtelen úgy érezték, megvan a vezérük. Sajnos ennek sem örülhettek soká, mert a biztonsági őr hivatalosan is bejelentkezett a nap ünneprontója címért. Ugyanis a fegyveréért nyúlt. Ez nem jó húzás, ha veled szemben olyanok állnak, akiknél van szónikus csavarhúzó. Egyszerre ketten is ráfogtak, majd lefegyverezték. Chris újfent Mattre förmedt:

– Matt, fogd a kaktuszt és tűnjünk innen!

– Jól van már. Az embernek még arra se hagynak időt, hogy rendesen kicsodálkozza magát. Igazán lehetnétek megértőbbek. Én fiatal vagyok, még érnek új dolgok az életben… – A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert egyszerre ketten is megdobták a csavarhúzójukkal.

– Ez nem volt szép fiúk. Határozottan nem volt szép. Én mindig a legnagyobb tisztelettel…– ám ezt sem fejezhette be, mert ezúttal Romilly dobta meg egy almával. –Ti nem kedveltek engem…

Reménykedve körbenézett, de nem jutott neki együttérzés, csak öt sürgető tekintet, meg egy meglehetősen zavarodott szempár, ez volt Mr. Perkins. Matt végre összeszedte magát és elvette a kaktuszt. Mikor a Tardis megjelent, csalódottan felsóhajtott:

– Szürke. Ez egyáltalán nem szexi. Nem szeretem a szürkét. Nem akar valaki cserélni velem?

– Matt, szedd össze magad! – David elfordult és elindult a saját Tardisába, intve Romynak, hogy kövesse. A lány így tett, David becsukta az ajtót maguk mögött, majd kinyitotta és még egy utolsó jó tanáccsal látta el a többieket:

– Szerintem, pattanjatok a Tardisba, és nyomás!

– Az ötlet remek. –Matt végre magához tért, intett társának magukra csapták a masina ajtaját és minden további szó nélkül eltűntek.

– Udvariasságra kéne nevelnünk – vetette fel Chris az ötletet, de David nem figyelt, csak intett nekik, aztán eltűntek ők is. Chris pedig mit volt mit tenni, megragadta Amyt és ők is útnak indultak, magára hagyva a teljesen sokkos állapotba került szegény Mr. Perkinst.

– Van ötleted arra, hogy hogyan vesszük fel a kapcsolatot a többiekkel? – kérdezte Romilly az izgatottan fel-alá mászkáló Davidtől.

David azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy szóban adjon választ, ezért csak rámutatott egy képernyőre a hajó közepén. Romilly értette a célzást, hagyta, hogy David folytassa az egyre idegesítőbbé váló mászkálást, ő maga pedig a képernyővel kezdett matatni. Kiderült azonban, hogy ez is önműködő, pár másodperce múlva, ugyanis megjelent előtte előbb Chris, majd Matt arca is. Romy illemtudó lány volt, ezért mielőtt a terveik felől érdeklődött, udvariasan köszöntötte őket:

– Elment az eszünk ugye? – Romilly ijedten tapasztalta, hogy a hangja hisztérikussá vált, egyre kevésbé tetszett neki, hogy bár ő az ötletgazda, mégis David az, aki feltalálja magát. Ez határozottan kezdte nyomasztani.

– Ugyan, ugyan. – Chris ezúttal a terapeutaként lépett fel. – Hunyd le a szemeid és végy mély lélegzetet… Matt, te ne! Vagy te is sokkot kaptál?

– Egy kicsit – vallotta be Matt félénken. – Nem tudom hova megyünk, de főleg, hogy miért…

– Ez jogos– felelte Chris. – Ezt én sem tudom. David?

– Ja, hát el is felejtettem mondani… Én vagyok a Doctor. A Gallifrey-n mondták. – David határozottan önelégült volt.

– Olvastam blogokon, hogy te nem csak eljátszottad a Doctort, hanem te vagy a Doctor. De nem gondoltam, hogy tényleg…

– Matt, te Davidre kerestél rá szabadidődben? – Chris újabb szemöldökráncolásra kényszerült, Matt kezdte határozottan idegesíteni.

– Jó, de én voltam az utód. Persze, hogy utánanéztem…

– Én meg az előd, mindenki el is felejtett, csak a cuki-mukira emlékeznek…

– Ugye? Pedig én még Stetsont is hordtam, meg csokornyakkendőt…

– Uraim! – Amy tolakodott a képbe. – Félre tehetnénk komplexusainkat egy időre?

Chris ránézett útitársára, s imígyen felelt:

– Végül is, te vagy az elrabló… Bontakozz csak ki…

Chris mosolyogva kisétált a képből, Amy pedig határozottan megviseltnek látszott. Romilly odament a monitorhoz, s sokért nem adta volna, ha van érzéke a telepátiához. Jó lett volna úgy beszélnie a lányokkal, hogy a fiúk ne hallják. Ám erre nem volt esély, úgyhogy megpróbált kerülő úton eljutni a beszélgetés lényegi részéhez.

– Hogy vagytok lányok?– kérdezte, de David máris odafurakodott.

– Tőlük kérdezi, hogy vannak, mikor mi lettünk elrabolva. Ez milyen már?

– Ugye? Én is ezt mondom… – Chris Amyre nézett.

– Már bocsánatot kértem. Mit szeretnél még?

– Semmit, csak jelezném, hogy ezt még sokáig fel fogom emlegetni.

Matt kezdte rosszul viselni, hogy kimarad a buliból.

– Fura, én azt gondoltam a barátaim szórakoznak csak. Néha elragadtatják magukat.

– Érdekes baráti társaságot tartasz – jegyezte meg Chris.

Romynak hirtelen eszébe jutott, hogy Claire-ről már rég hallott, rá is kérdezett másik társa állapotára.

– Uh, már akartam mondani – kezdte Matt. – Valami miatt kidőlt. Most alszik éppen.

– Mondd, nem járnál utána, hogy mi is a gond? – kérdezte Amy, szerinte roppant szarkasztikusan, ám úgy tűnt, Mattről az lepereg.

– De, csak előbb még érdeklődnék az úti célról, ha nem vagyok indiszkrét.

– Az nincs ­– mondta David. – Azt javasolnám, bízzuk magunkat a Tardisra.

– Mást nem is igen tehetünk.­– felelte Chris. – Tegyünk így, és amint landolunk, mindenki jelentkezzen be, hogy egyeztethessük az események alakulását.

Mivel jobb ötlete senkinek nem volt, elbúcsúztak, majd ki-ki ment a maga dolgára. David Romyra nézett, aki visszabámult rá. Amikor alig pár órája elkezdődött ez az egész, David volt hitetlen és Romilly volt, aki hitt és bizakodott. Most viszont David magabiztosan állt a feladatok elé, a lányt viszont most már komoly kétségek marcangolták.

Nem volt biztos benne, hogy ő, egy egyszerű halandó, elég ehhez. Fogalma sem volt, hogy mi lesz a következő lépés, s főleg, hogy tud majd úgy beszélni Amyvel és Claire-rel, hogy a másik két férfi és a sajátja ne hallgatózhassanak. Úgy tűnt, hogy David mindenhol ott van, és ott is akar lenni. A férfi veszélyes és vicces. Viccesen veszélyes, veszélyesen vicces. Sajnos nem kevésbé sármos, mint Doctorként, így Romynak eléggé nehezére esett koncentrálnia. Ám, kénytelen-kelletlen levette tekintetét a még mindig ügyködő Davidről, s visszatért saját feljegyzéseihez. Feltételezése szerint, a Tardis mindig odaviszi őket, ahol szükség van rájuk és ahol lenniük kell. Erre támaszkodva, úgy döntött türelmet tanúsít, és nem kezd hisztériázni, pedig jól esett volna. Viszont, ha David tartja magát, akkor ő is tudja. Legalábbis ezt mondogatta magában.

– Tehát – David leült mellé az ágyra. – Ott tartunk, hogy a Tardis kegyeire és szeszélyeire bízzuk magunkat. Landolunk valahol és reméljük, hogy majd feltaláljuk magunkat.

– Úgy valahogy.

– Ez így kissé esetleges. Megkérdeztem a Tardist, hogy hova megyünk…

– Te tudsz beszélgetni a hajóval? – Romilly teljesen ledöbbent, pedig azt hitte, a mai megdöbbenés limitje már rég kimerült. – Mégis hogyan csinálod?

– Ó, odamentem az irányító pulthoz, megnyomtam pár gombot, mire ő előállt valamiféle koordinátákkal. Megnéztem, hogy mit jelölnek. Ha érdekel a Holdat…

– Az klassz. A Hold. Gondolom majd fantasztikus lesz… – Romilly hangjában kétségbeesés csengett, ami nem kerülte el David figyelmét. Nyugtató szándékkal a lány vállára tette a kezét. A probléma ezzel mindössze az, hogy Romilly ettől a mozdulattól nem, hogy nem nyugodott meg, de határozottan felszökött a pulzusa és a levegőt is kissé szaporábban vette, s ha ez még nem lett volna elég, David így szólt:

– Oh, zöldek a szemeid? Mint a smaragd. Gyönyörű.

Romy itt végképp elvesztette minden józan ítélőképességét és nemes egyszerűséggel megcsókolta az immár teljes döbbenet állapotába került Davidet. Davidet azonban nem olyan fából faragták, aki ellenáll a kalandnak, kis tétovázás után úgy döntött sodródik az árral és előbb óvatosan, majd kicsit határozottabban visszacsókolt.

A lány kilencven százalékban biztos volt abban, hogy ezt csak álmodja, mert ennyire ember nem csókolhat jól. Erre biztos van törvény. Ilyen puha és érzéki ajkai senkinek sem lehetnek törvényes keretek között. Mikor pedig megérezte a férfi nyelvét, határozottan ájulás közeli állapotba került, s arra eszmélt, hogy az ágyon fekszik, David pedig rajta. Minden – egyébként nem létező – önuralmát összeszedte, hogy el tudja tolni magától a férfit, mert bár odavolt azért, hogy megtudja, hogy érhetne véget ez a történet, azonban úgy érezte ezt most nem személyének, hanem sokkal inkább a körülményeknek szól. David lihegve feltápászkodott, s mint jól nevelt úri fiú, elnézést kért.

– Ugyan, ne butáskodj! Csak az extrém körülmények…

David azonban közbevágott.

– Mármint sajnálom, hogy hirtelen voltam. A csókot nem. Az jó volt.

Romilly úgy érezte, menten lángra kap, és eltökélte, hogy most véletlen sem néz tükörbe, mert bőven el tudta képzelni, mennyire lángol az arca. Félve Davidre pillantott, aki úgy tűnik, jól mulatott, mert a szemtelen vigyor csak nem akart lefagyni az arcáról.

Rázkódást éreztek és David helyesen megállapította, hogy megérkeztek. Odafordult a lányhoz és csak annyit kérdezett:

– Készen állsz?

Romilly pedig arra gondolt, hogy ez most már úgysem számít, hiszen itt vannak.