Rémálmok éjszakája

Sophie nem tartotta magát ijedős típusnak. Pislogás nélkül végignézte a legvéresebb horrorokat, egy tarantulát tartott házi kedvencnek és a suliban úgy ismerték, mint a csaj, aki szeánszokat tart és halottakkal beszélget. A maga részéről elégedett volt a pletykákkal, habár tavaly Halloweenkor valóban próbálkozott szellemidézéssel, ami kimerült néhány gyertya meggyújtásával és a padlószőnyeg megperzselésével. Azóta megelégszik annyival, hogy feketében jár, mint minden rendes rocker csaj. Persze a plázabarbik összekeverik a vagányságot a sátánizmussal.

Most azonban, kissé félve pislantott a bejárati ajtó felé, ahonnan harmadszorra hallott kaparászást. Miután megállapította, hogy se nem alszik, se nem hallucinál, éberen ült az ágyban és fülelt. Maga sem tudta miért, hiszen annak örült volna, ha soha többé nem hallja a zajt. Szorosabbra húzta magán a takarót és magában elszidta a szüleit, amiért elmentek valami idióta házibuliba valamelyik idióta ismerősükhöz. A telefonszám a hűtőn volt, de Sophie-nak esze ágában se volt felkelni. És mégis, mit mondana? Hogy megijedt néhány levélzörgéstől? Ugyan már! És különben is, már egy ideje...

Újabb kaparó hang szakította félbe a gondolatmenetét, ám ezúttal meg mert volna esküdni, hogy a házon belül hallotta. Legszívesebben sikított volna, de nem akarta megkockáztatni, hogy az éjjeli látogató felfedezi, hogy ő is a házban tartózkodik. Most először bánta, hogy nem barátkozott igazán senkivel. Ha megtette volna, most egy Halloween bulin iszogathatná a puncsot valami rémes jelmezben, mint a többi korabeli agyalágyult. De nem… Neki itthon kell gubbasztania, megküzdenie a gonosz sötét erőivel, miközben mindenki bulizik. Gondolatban már elképzelte, ahogy egy hatalmas karddal (mert nyilván minden hősnek van kardja) beront Betty partijára és begyűjti az elismeréseket. Persze Betty – a suli jó kislánya, a pompon csapat vezetője és úgy egyébként, a megvalósult amerikai tiniálom – sárgulna az irigységtől, a méregtől és a puncstól.

 Megnyikordult a lépcső. A lány félve húzódott az ágy sarkába, igyekezett gombóccá gyűrni magát és elhessegetett minden hősies gondolatot. Nem is értette, honnan jött, hiszen egy hang nem jön ki a torkán, nemhogy egy kardot szorongatva rárontson a bestiára. Ijedten nézett az ablak felé. Csak két emelet… Meg tudod csinálni! Úgy tűnt, a túlélési ösztöne erősebb volt a félelménél, amikor elkezdett az ablak felé araszolni. Lassan, halkan!

Újabb lépcsőfok nyikordult meg, pedig Sophie olyan közel járt már! Egy karnyújtásnyira volt a párkánytól, amikor kivágódott az ajtó és…

– Van ott valaki? – kérdezte szinte vinnyogó hangon a lány, mikor a kitárt ajtóban nem állt senki. Amikor azonban válasz sem érkezett, felnevetett.

– Oké, kezdek tényleg becsav… - Egy lágy szellő simított végig az arcán, mintha valaki közvetlenül mellette fújta volna ki a levegőt. A szeme elkerekedett, szinte megdermedt a félelemtől. A következő pillanatban mintha mozgást látott volna, ezért odakapta a fejét és ekkor meglátta.

Az ablakban, ami eddig a menekülési útvonalat jelentette, ott ült egy hatalmas árnyék. Karmai belevájtak a párkányba, a szeme sárgán világított, mint odafent a telihold, az agyarairól, amik rémisztő vicsorgás kíséretében meredtek a lányra, valami ragacsos anyag csöpögött. Sophie tudta, mit kell tennie. Sikítania kéne, menekülni, kapálózni és segítségért kiáltania. Felkapni az éjjeli lámpát és menekülés közben a lényhez vágni. Látta már milliószor a filmekben. Le a lépcsőn, ne felfelé, ki az utcára, ne a pincébe. És mégis… csak némán, mozdulatlanul álltak egymással szemben, szinte megbabonázva nézték a másikat. Egy teljes percig tartott a bénultság, aztán megtörtént.

A lény felé mozdult, ő pedig az életben maradás mellett döntött. Elrúgta magát a szörnytől, de a filmekkel ellentétben nem pattant fel azonnal. Hasra vágódott, a teremtmény pedig fölé kerekedett. Érezte a perzselő leheletét az arcán, és bár szorosan becsukta a szemeit, a lény világító tekintete így is égette a bőrét. A test, mely az övének feszült, színtiszta izomból épült fel, az ereje szinte összeroppantotta. Karmai a feje mellett sértették fel a szőnyeget, néhány milliméternyire a nyakától.

Sophie várt. Várta a végső csapást, amit sehogy sem tudott elkerülni. Nincs ereje ellenállni, hiszen a szörny csak játszik vele, azóta, hogy először hallotta a hangját. Bármikor elkaphatta volna, mégis itt van, kiszolgáltatva a fenevadnak. Úgy döntött, miután egy fél pillanat alatt felmérte a helyzetét, hogy akkor sem fog félve, összegömbölyödve meghalni. Kinyitotta hát a szemét, hogy jól megfigyelje a támadóját. Ha van Isten, talán egyszer, egy másik életben más körülmények között is találkoznak, és akkor semmi sem mentheti meg a szőrös seggét!

A szörnyeteg azonban nem mozdult. Sem támadást nem indított, sem visszavonulót nem fújt. Akkor mégis mire vár?

     Volt valami különös a lény tekintetében, ami őrült ötletet vetett fel Sophie-ban.

– Hagyj…­ – suttogta, bár maga sem hitte el, hogy a szörny megérti. Várt néhány másodpercet, majd újra szólt. – Hagyj elmenni.

A teremtmény felmordult és megrázta hatalmas, csupa fog, csupa agyar fejét.

– Kérlek… - könyörgött Sophie, de tudta, hogy nincs értelme. Ekkor kiáltást hallott lentről.

– Sophie, itt vagy, édesem? Sophie!

A szülei! – gondolta rémülten. Csak őket ne! A lény is felkapta a fejét és az ajtó felé vicsorgott. Ám ahelyett, hogy kirontott volna, váratlanul az ablakpárkányra ugrott, felvonyított, majd egy utolsó pillantás kísértetében eltűnt az éjszakában. Semmi nem emlékeztetett rá, hogy itt járt, kivéve a párkányon maradó, négy-négy karomnyomot. Sophie zaklatottan, félig sokkos állapotban bámulta az ablakot, ahol az imént még a legszörnyűbb rémálma nézett vele farkasszemet. Farkas..?

– Jaj, Sophie, minden rendben?! Miért nem válaszoltál? – értek fel közben a szülei a lépcsőn és aggódva ölelték magukhoz a lányt. Még az apja is, aki ciki lepedőben térdelt előtte, szellemnek öltözve. Az anyja bohóc szerelése sem festett jobban, mégis hálás volt nekik. Valószínűleg az életét mentették meg.

– Én… én… Mit kerestek itthon?

– Hallottuk, hogy sorban törtek be az utcában a házakba, feldúlva mindent és aggódtunk érted. Gondoltuk, leellenőrizzük, hogy minden rendben van-e veled, ekkor láttuk meg a nyitott bejárati ajtót… Volt itt valaki, édesem?

Sophie még mindig az ablakot bámulta. A távolban mintha két sárgán izzó szempárt látott volna, de a következő pillanatban már el is tűnt. A szülei segítségével feltápászkodott a földről.

– Jól vagyok. Biztos a szél vágta ki az ajtót… Amikor kinyitottam az ablakot – állt a párkány elé hirtelen. Nem tudta, miért hazudott, bár a szülei valószínűleg nem hinnék el, hogy egy rémmese szereplője fosztogatja a békés kertvárost. Megfordult, hogy újra az éjszakát fürkéssze, amikor az apja közelebb lépett.

– Mi történt veled? – megérintette a lány vállát, mire az összerezzent. Sophie hátrafordult és ekkor vette észre, hogy elszakadt a felsője, a bőrén pedig vékony csíkban folydogál a vér. Ijedten kapott a sebhez. Biztos akkor történt, mikor a lény az ablakhoz ugrott. Felsértette a bőrét. Remegve nézett fel a teliholdra. Egyszerűen tudta, mi következik…

A kém - Kritika

Leírás:

A neve Susan. Susan Cooper (Melissa McCarthy). A CIA elemzője, és az egyik legjobb a szakmában. Miután partnere (Jude Law) és az ügynökség legjobb ügynöke (Jason Statham) lebukik, ő az egyetlen, akit éppen bevetésre lehetne küldeni: életében először, a terepen kell kipróbálnia magát. Hát belép egy világba, amit eddig messziről csodált és irigyelt. Elegánsnak éppen nem mondható, de nagy a szája és kemény az ökle. A világ első igazi női titkos ügynöke bevetésre indul.

Gyerekek, ez a film jó! 

Nem hittem volna, mert manapság divat a testesebb színészeket ugyanarra a poénáradatra felfűzni, miszerint a legviccesebb dolog, amit csinálhatnak, az a hányás-fingás-fosás. Itt is előfordul kötelező elemként, de szerencsére az utolsó kettőről csak beszélnek. 

McCarthy-t még a Gilmore girls-ös korszakából ismerem, Sookie egy vicces, szerethető figura volt és mindig vérzik a szívem, amikor látom, hogy mennyire idióta karaktereket vállal el az utóbbi időben. 

Itt viszont valamiért működik, talán mert nem nyomja túl a határon a kreténséget, még éppen elviselhető szinten mozog.

A film rögtön egy váratlan poénnal nyit, Jude Law, mint a megtestesült angol elegancia bénázik egy sort. Persze jön Susan és kimenti a szorult helyzetből, itt rögtön világossá válik, hogy a nő nagyon érti a szakmáját. A magánéletben viszont kész csődtömeg, a főnöke gyűlöli, a legjobb barátnője egy kínos szituban megalázza és úgy általánosságban mindenki lenézni.

A kémsztoris vígjátékok általában ugyanarra a mintára készülnek: vegyél egy kedves, szerethető figurát, aki ugyan kémnek béna, de emberileg nagyon ott van és a végén kiderül, hogy ezek az erények számítanak leginkább.

Itt fogták és szépen megfordították a történetet: Susan kiváló kém, a rögtönzés nagymestere és a harcművészetek terén is jeleskedik. Csak viselkedni nem tud. És működik, mert mindenki az ellenkezőjét várja, hogy mikor rontja el, mikor bénázik. Susan viszont üldözi a rosszfiúkat, ha kell, gyalog, ha kell, robogóval, tökéletesen céloz, erőset üt, egyszóval badass a csaj. 

Legalább annyira, mint Frank, akit Jason Statham testesít meg. Eddig is ilyen karaktereket játszott, itt viszont annyira túltolták (nyilván direkt figurázza ki a tipikus ügynököket), hogy akárhányszor feltűnik, már várod, mikor kezdi sorolni a sikereit meg a teljesítményeit, Chuck Norris-i szintekbe emelve a figurát. Fergeteges!

És persze, ki ne tudná, A kém nagy része kicsiny hazánkban játszódott, ezért felüdülés az autósüldözés közben felbukkanó Suzukik látványa, valamint a felülről is gyönyörű Balaton. A végén pedig csalódottan hördülünk fel, amikor Susan a leharcolt Trabant helyett egy BMW-vel száguld el…

A mellékszereplők is nagyon sokat adnak a filmhez, ott van mindjárt 50Cent, akit fel kell venni a CIA-hoz, hogy kölcsönadja a magánrepülőjét. 

Zimány Lindát ugyan nem, de egy magyar színészt felfedeztem benne: Bicskey Lukács a párizsi taxisofőr, bár csak néhány pillanatra látjuk az arcát. 

És az egyik legjobb poén is hozzánk kötődik:

(Balatonnál)

Frank: … Ezzel végigpöfögök a part mentén, aztán továbbhajózok olaszba, vagy görögbe. Csak én leszek, meg a végtelen tenger.

Susan: Szuper ötlet. Jó utat! 

Nancy: Vajon tudja, hogy ez nem tenger? 

Susan: Nem. Nem tudja.

Szavazat: 5/5

Kiknek ajánlom: 

– Akik imádnak nevetni

– Akiknek elege van a szokványos vígjátékokból

– Akik nem rettentek el McCarthy-tól

Kiknek nem ajánlom: 

– Akik igazi kémfilmet várnak

– Akik James Bondon nőttek fel

– Akik nem bírják a sok káromkodást

Life after Beth - Kritika

Leírás:

Zach mély letargiába esik, miután barátnője, Beth váratlanul meghal. Amikor a lány hirtelen visszatér a holtak közül és újra élni kezd, úgy érzi, nem szalaszthatja el a második esélyit, mindent ki akar próbálni, amit csak akart az életében.

Többször átsiklottam a film felett, a cím alapján (aminek úgy tűnik, nincs magyar fordítása) valami bugyuta, mélyen romantikus és végtelenül nyálas filmre számítottam. Aztán megakadt a szemem a kategória besoroláson: horror. Húha, zombifilm. Megnézzük!
Nem kellett volna. Ugyan a vígjáték is fel volt sorolva, inkább nevetséges, mint vicces. Tudom, hogy valami paródia akart lenni, legalábbis remélem, hogy ezt nem komolynak szánták a készítők.
Az eleje még egész jól indul, miután a lány visszatér halottaiból, aztán elkezd egyre furcsábban viselkedni, tényleg azt hittem, hogy jó lesz. Tévedtem, ott kellett volna kikapcsolni, akkor nem ment volna kárba az időm, és tölthettem volna hasznosan, vagy legalábbis kereshettem volna egy normális filmet.
A mélypont azt hiszem az volt, amikor anyuka a saját ujjaival etette a gáztűzhelyhez kötözött lányát, majd jön a hősszerelmes a nagy ötletével: menjenek kirándulni. A zombicsaj meg fogja magát és gáztűzhelyestül feláll és elmennek kirándulni. Vágás, következő jelenet, ahogy a zombi – véresen, hörögve, gáztűzhellyel a hátán – sétál fel a dombtetőre. Fogalmam sincs, hogy szereztek pénzt erre a rakás szerencsétlenségre, mindenesetre én baromira megbántam, hogy nekiálltam.
Az egyetlen pozitívum Matthew Gray Gubler, alias Spencer Reed a Gyilkos elmékből. Az egyik jelenetben például egy szál törölközőben és fegyverrel rohangál fel-alá a házban. Miatta jár az 1 pont.


Szavazat: 1/5


Akinek ajánlom:
– Aki elvakult zombi-rajongó
– Aki tud nevetni a leglaposabb poénon is
– Akinek van felesleges másfél órája


Akinek nem ajánlom:
- Aki egy jó zombifilmet vár
– Akinek van ízlése
– Akinek van szeme

Agymanók - Kritika

Leírás:

A tinédzserkor gyakran döcögős és akadályokkal teli. Nincs ez másként a fiatal lány, Riley esetében sem, akinek csendes, kertvárosi élete a feje tetejére áll, amikor édesapja a nyüzsgő San Franciscóban kap munkát. Mint mindannyiunkat, Riley-t is az érzelmei vezérlik - ők Derű, Bánat, Harag, Majré, Undor. Az érzelmek a Riley agyában található Központban laknak, mindennapi munkájuk során pedig azon dolgoznak, hogy a lányt átvezessék a mindennapok kihívásain. Ahogy Riley az érzelmeivel küzdve próbálja megszokni San Franciscót, a Központban kitör a káosz. Bár Derű, Riley elsőszámú és legfontosabb érzelme megpróbálja a dolgok pozitív oldalát láttatni, összetűzésbe kerül a többi érzelemmel, akik másként vélekednek arról, hogyan kell viselkedni egy új városban, egy új otthonban és egy új iskolában.

Lassan kezdek agybajt kapni ezektől a leírásoktól… De inkább a filmre koncentrálok.

Kedves, vidám, tanulságos – ezzel a három szóval tudnám leginkább jellemezni a mesét, ami nem csoda, ez minden Disney-mese alapreceptje. Aki viszont éneklést vár közben, annak jelezném, hogy nem lesz, valószínűleg a Pixarnak köszönhetően.

Ami viszont van, a már megszokott, sziporkázó poénok, lenyűgöző látványvilág, kedves, szerethető karakterek. 

Néhány vicces jelenetet szerintem inkább a felnőttek fognak díjazni, például, amikor Riley a szüleivel vacsoráznak, és beleláthatunk az ő fejükbe is. 

Ami annyira nem jött be, hogy szerintem egy 11 éves nem ordibál az apjával, hogy fogja be, nem lop hitelkártyát és nem száll fel egy buszra tökegyedül. De lehet, hogy én voltam régen 11 éves, és manapság tényleg ilyenek, nekem akkor is fura volt. 

A karakterek közül pedig néha Derűt tudtam volna megcsapkodni. Főleg, hogy mindenkin átgázol, hogy neki legyen igaza… Aztán, mikor persze rádöbben, hogy nem ő a főszereplő, akkor hirtelen eszébe jutnak a többiek is. Az elején még oké volt, aztán unszimpatikussá vált a figura. Bánat viszont nagyon édes, nem lehet nem szeretni. 

Gyerekeknek, felnőtteknek is remek szórakozás, ami közben rá lehet döbbenni, hogy igenis kellenek a szomorú emlékek is… 

Szavazat: 5/5

Kiknek ajánlom: 

– Kicsiknek

– Nagyoknak

– Mindenki másnak

Kiknek nem ajánlom: 

– Akik utálják a meséket

– Akik a következő Disney-slágert várják

– Akiknek nem volt gyerekszobájuk

Magic Mike XXL - Kritika

Leírás:

A fiúk tovább vetkőznek. Magic Mike (Channing Tatum) alapszabálya nem változott: miért szégyellné az ember azt, ami könnyen megy, pénz jár érte, lehet inni közben és jó móka. Ezúttal azonban nem kötik magukat ugyanahhoz a színpadhoz. A kigyúrt csapat nagyobb sikerre vágyik, és elindul egy versenyen, amelyet férfitáncosok számára hirdettek meg. Most is vetkőzniük kell, de a tét sokkal nagyobb. Ők úgy érzik: életre-halálra megy a játék.

Újonnan feltörő Tatum-mániámnak hódolva elbattyogtam a legközelebbi moziba, és hetedmagammal (értsd: heten ültünk a teremben a premier napján) megnéztem széles vásznon is a pasit. Nulla elvárással ültem le, kiindulva az első részből, aminek se története, se eleje, se vége… 

Itt viszont kellemesen csalódnom kellett. A fiúk összekapták magukat és sztorit varázsoltak maguk köré, ami számomra lehetetlennek tűnt, de megcsinálták.

A leírás csalóka, szó sincs versenyről, egyszerűen útnak indulnak, hogy részt vegyenek egy sztriptíz expón, ahol még utoljára jól megszedik magukat, aztán a saját lábukra állnak. Ezzel amolyan road movie jellege lesz a dolognak, ami nem is baj, mert legalább tartanak valahová, van mit várni a film végén. Útközben persze vetkőznek, hol egy transzvesztita bárban, hol egy elit sztriptíz klubban, a lényeg, hogy ők jól érzik magukat és a céljuk, hogy te is jól érezd magad. 

Bevallom őszintén, néha olyan produkciókat mutattak, hogy kedvem lett volna tapsolni és pénzt dobálni. Csak hülyén néztek volna rám, szóval visszafogtam magam.

Végre a többiek is kaptak háttértörténetet, nem Mike egyszemélyes show-ját csodálhattuk két órán keresztül. Mindenkinek vannak álmai, vágyai, neve… (Mike-nak ugyanis, mikor bemutatja a fiúkat, nem ugrik be Tarzan becsületes neve…)

A poénok is rendben voltak, nem kötelezően a vetkőzésre volt kiélezve, szerelmi szál pedig egyáltalán nem volt. Na jó, elindult valami, de szerencsére nem bontakozott ki, csak amolyan tessék-lássék módon, hogy egy jó nő is legyen a filmben. 

Külön piros pont, hogy a táncok során nem egy alkalommal testesebb hölgyet hívtak a színpadra, nem csak Victoria’s Secret modelleket. Jó volt látni, tényleg. 

Ami nagyon nem jött be, az a szinkron, főleg, miután leszinkronizálták az egyik éneklős jelenetet… Most komolyan, mindenki tud olvasni, és azt a két percet igazán lehetett volna eredeti nyelven, felirattal benne hagyni, így elég kínos volt. Csak úgy, mint Andie MacDowell rövidke, ám annál idegesítőbb szereplése. Egy részeg, kiéhezett, bevállalós anyukát játszik, aki az első kötélnek álló pasira ráhajt. Szánalmas volt nézni a szenvedését.

A vége nyilván katarzis, mindegyik fiú bemutatja, hogy mit tud. Szintén jó volt látni, hatalmasat alkottak. 

Szavazat: 5/5

Kiknek ajánlom:

– Akiknek bejött az első rész

– Akik egy könnyed kikapcsolódásra vágynak

– Akik szeretnének jó testű pasikat nézni két órán át

Kiknek nem ajánlom:

– Akik pasik

– Akik mélyebb mondanivalót várnak egy filmtől

– Akiknek nincs fölösleges két órájuk

Jurassic World - Kritika

Leírás:

Steven Spielberg producerként tér vissza nagy sikerű, úttörő sorozatának legújabb részével, a Jurassic World rendkívül látványos, torokszorítóan izgalmas, nagyszabású kalandjával, melyben újra megnyílik a híres sziget őslény parkja.

Na igen, újabb frappáns leírás, nesze semmi, fogd meg jól. Valójában kicsivel több történik a két óra alatt, mint hogy megnyitott az őslény park. Kezdjük ott, hogy már tíz éve nyitva van, az előző park helyén, ahol húsz éve történtek a tragikus események. Mostanra azonban jól menő turistalátványosságnak számít, és mint olyan, igyekszik megújulni. Létrehoztak ezért egy szuperkülönleges dínót, különböző fajok keverésével, mert egy T-Rex már olyan uncsi. Az említett őslény pedig, mint olyan, kitörni vágyik, esze is van hozzá, plusz különböző képességei, amiket felhasználva megindul a sziget látogatóktól zsúfolt része felé. Nagyjából ennyi a történet, ami nem is gond, hiszen itt sem a mély eszmefuttatásokat várjuk, hanem egymásnak feszülő szörnyeket, rettegő, sikoltozó embereket és leharapott, véres csonkokat. Ezeket pedig meg is kapjuk, a mai látványnak és technikának megfelelően.

A szereplők rendben vannak, hozzák az elvárható szintet, még a gyerekkarakter sem lett túl idegesítő, éppen az elviselhetőség határán belül mozog. 

A két főszereplő is működik együtt, Claire és Owen imádnivaló, ahogy civakodnak, jók a beszólásaik egymásnak. Ami nem tetszett, de ez nyilván a szinkron hibája, hogy az elején magázzák egymást, holott egyszer már randiztak. Azért egy randi után elvárható lett volna, hogy tegeződjenek, a későbbiekben át is térnek, néhány együtt eltöltött, sikoltozós-rettegős menekülés után. 

A raptorszelidítés bejött, érdekes belegondolni, hogy vajon tényleg működhetett volna, hiszen annyi ragadozóval működik, miért a velociraptorok lennének mások? 

A végén tetszett a csavar, egész film alatt azon agyaltam, hol lehet a T-Rex, erre tessék, ő menti meg a napot, majd szépen visszaballag a dzsungelbe. Persze közben szarrá zúzza a parkot, de kit érdekel, ha kinyírja a főgonoszt? 

Legjobb idézet: „Hogy mi a szörny, az relatív. A kanárinak a macska a szörnyeteg. Csak eddig mi voltunk a macskák.”

Szavazat: 4/5

Kiknek ajánlom:

– Akik imádják a dínós filmeket

– Akiket érdekel egy feltörekvő mozicsillag újabb dobása

– Akik a „minél nagyobb, annál több foga van” elmélet rajongói

Kiknek nem ajánlom:

– Akik szerint a Jurassic Park lerágott csont

– Akik nem akarják újra nézni az első rész felturbózott változatát

– Akik nem vágynak egy újabb látványos szörnyfilmre

Jupiter felemelkedése - Kritika

Leírás:

Jupiter Jones (Mila Kunis) éjszaka született, és a jelek az mutatták, kivételesen nagy jövő áll előtte. Ám ez a jövő nem akar megérkezni: a lány hiába álmodozik, csupán vécéket takaríthat. Ám váratlanul megjelenik Caine (Channing Tatum), és mindent megváltoztat. A genetikailag átalakított ex-szuperkatona egyetlen okból jött a Földre: hogy magával vigye Jupitert, akinek genetikus kódja földönkívüli örökséget rejt. A jóslat talán igaz volt. Talán valóra is válik. Ám a világ kibillent egyensúlyát helyreállítani szinte lehetetlen feladat még a kiválasztottnak is.

Kezdjük azzal, hogy ez egy nagyon jó történet. Érdekes karakterek, izgalmas cselekmény, fantasztikusan felépített világ. Az egyetlen, ami nem stimmel vele, az a műfaj. Filmnek ugyanis rettentő gyenge. Egy könyv sokkal jobb lehetőség lett volna kibontani a bonyolult szálakat, kidolgozni a karaktereket, elmagyarázni a háttértörténetet. Így viszont kaptunk egy összefércelt, keszekusza történetszálat, unalmas szereplőket, egysíkú színészi játékot. (Zárójelben jegyzem csak meg, hosszas keresgélés után kellett rádöbbennem, hogy ez valójában nem könyvadaptáció, pedig szívesen elolvastam volna a film megnézése után.)

Adott egy hölgyemény, akinek a legfőbb tulajdonsága, hogy folyton elrabolják. Közben rezignált arccal veszi tudomásul, hogy nem elég, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, de ő egy ősi és roppant gazdag család fejének reinkarnációja. Én a magam részéről kicsit kiakadtam volna, vagy legalábbis hangot adtam volna a csodálkozásomnak, ő pedig egy vállrándítással elintézte a dolgot.

Aztán van (nyilván) egy hős, akinek annyi a feladata, hogy a fent említett hölgyeményt megmentse. Mindig. Minden egyes alkalommal. Ennyiben ki is merül a funkciója, pedig annyi mindent lehetett volna kezdeni egy génmanipulált, félig farkas ex-űrkatonával. Két pozitívum van benne számomra: az egyik, hogy félig farkas, a másik, hogy Channing Tatum játssza, aki inkább jó, mint színész, de a karakter iménti mélységét említve nem is kell várni Shakespeare-i szinteket. 

A látvánnyal viszont semmi probléma, tényleg elhiszed, hogy egy másik bolygón jársz, amit megkönnyít a különböző, emberszerű lények random felbukkanása. Céljuk nem sok, töltelékadagok, hogy ne legyen üres a képernyő. Igaz ez néhány főbb mellékszereplőre is, többek között Kalique Abrasax, aki szerepét tekintve a három Abrasax-örökös hölgytagja, de komolyabb részt nem vesz ki a történetből, mindössze elmagyarázza a főszereplőnek, hogy ki ő, mi a végzete, hogy jöhetett mindez létre, stb. Amolyan narrátor-féle. Fura. 

Sajnos a készítők annyi mindent akartak belesűríteni ebbe a két órába, hogy elvesztek a részletek között, a történet néhol zavaros, néhol logikátlan, a párbeszédek kínosak egynéhány helyen, megpendítenek egy szálat, aztán lógva hagyják. 

A két főszereplő között még véletlenül sem izzik a levegő, csak vannak egymás mellett, mert ott kell lenniük. A legemlékezetesebb párbeszéd minden kétséget kizáróan Jupiter és Caine között zajlik: 

       Caine: - Te felségvérű vagy, én egy hibrid. Te nem tudhatod, mit jelent ez, de én közelebb állok egy kutyához, mint hozzád.

        Jupiter: - És én mindig is imádtam a kutyákat.

Tatum zavart tekintete mindent visz és te is kényelmetlenül kezdesz fészkelődni a helyeden, azt gondolván: nem, nem lehet, hogy tényleg ezt mondta…

Szavazat: 3/5

Kiknek ajánlom: 

– Akik bírják a lenyűgöző látványvilágot

– Akik két óra gondolkodás nélküli kikapcsolódásra várnak

– Akik bírják Channing Tatumot

Kiknek nem ajánlom:

– Akiknek számít egy film mondanivalója

– Akik szeretik a jól kidolgozott és felépített világot

– Akik unják, hogy a csapból is Channing Tatum folyik